Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 4. szám - Kárpáti Kamil: Szárszó emléke és tanulsága
4 ) Mondom, a késői olvasót Németh László kortársainak félróhal'lásai is sarkallhatják, de talán nem tévedek, ha sokkal izgatóbbnak érzem az idézett mondatok szövegéből is szemünkbe ugró efféle passzusokat: „A magyarság ennek a háborúnak a végét sokkal jobb kondícióban érte meg, mint az előző világháborúét. Háborús veszteségei kisebbek, jóléte nagyobb, ideológiája kész” Igen, 1943-ban, mikor Németh László előadása Szárszón elhangzott. De nem a háború végén, 1945-ben. A konferencia alapállása érdemes behatóbb tanulmányozásra: a szárszóiak bár éleselméjűen a háború kimenetélét eldöntötték, ezt összetévesztették a befejezésével. Alighanem a tanácskozás hatszáz résztvevője között egy sem akadt (a csendre fogott besúgókat nem számítva, de talán még azok között sem), aki ne tudta volna, hogy a németek elvesztették a háborút. Ebből azonban nem következett a háború 1943-as befejezése sem német vereség, sem magyar kiugrás által. Hanem Frontmagyarország és Gettómagyarország következett, a leselkedő nemzethalál húsz-huszonegy hónapja. Majdnem két esztendő. Amivel Szárszón senki sem foglalkozott. Miért? Későbbi korszakaink jobb- és baloldali vezető személyiségei sem. Nagy íróink sem. Miért? Vajon a miértre adandó felelet nem vezethetne el minket a jobb önismeret (a népismeret, mondották volna a szárszóiak) közelébe? Vajon ki vette sorra a Rákóczi-szabadságharc állomásait ebből a szemszögből? És hasonlóképpen negyvennyolcat, tizenkilencet, hogy a folytatásról ne is beszéljünk. A szárszói gyülekezet 1943. augusztus 23-át ugyan nem avatta történelmünk kiemelkedő fényű napjává, és ez a dolgozat sem kívánja fénye túlzó növelését a XVIII., a XIX. és a XX. századból vett párhuzamokkal, hiszen már a Rákóczinál követségben járó, őt hazahívó magyarók maréknyi csoportjának szándéka és cselekedete is (hogy a márciusi ifjúságról s bukott forradalmainkról most említést se tegyünk), a történelem tanúsága szerint kézenfekvő módon és sokkal nagyobb súllyal változtatott az ország és a nép sorsán, mint a szárszói hatszáz magyar, - mégis éppen sajátos távo 1 ralátásukkal, a közvetlen közeli jövő homályzónájával a távolabb bekövetkező események olykor kristálytiszta élességű képsora előtt, sokkal komolyabb figyelmet érdemelne. Elsősorban az íróknak lehet hasznos megtanulniuk helyesen bánni ezzel az örökséggel. Felkiáltójeleivel és kérdőjeleivel együtt. Ami Szárszót történelmünk becses dátumai közelébe vitte, éppúgy elemzésünk izgalmas tárgya lehet, mint az a (bármilyen kicsi, mégis létező) távolság, ami ma sem teszi lehetővé, hogy nemzeti eszmélésünk legfénylőbb történelmi lapjai között tartsuk számon. Tévedek-e, ha ennék egyik okát (talán legfőbb okát) éppen valóságérzékelésük különös fogyatékososágában látom, távoltartásukban, a közvetlen holnap, a rövid táv „kiolvashatatlan” homályával? Szárszói elődeink egyedibb jelenségekkel kapcsolatiban is hajlamosak voltak „nemzeti karakterünkről” beszélni. Azt gyanítom, hogy amivé történelmünk formált minket, ebben a negatív vonásban ugyancsak tettenérhető. Látásmódjuk, akár a negyvenéves férfié, aki kihúzott gerinccel, de térdre ejtett könyvből olvas, amíg baja megfelelő szemüveggel nem orvosoltatik. Azt hiszem, Szárszó esetében csakúgy, mint bokros nemzeti tennivalónk során sokat érő írói vállalkozás lehetne a megfelelő szemüveg föllelése. Természetesen nem az egyre több néhai szárszói szem számára, hanem a mi szemünkre. 38
