Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 4. szám - Fried István: Babits Mihály mesejátéka

Ellentétekkel gazdag nyelv ez, mint ahogy ellentétekben gazdag a jelenet is. Az öreg király és a hangokként jelenlévő szolgák a parton bolyonganak, keresik a menekülőket, az ifjú király és felesége csónakba szállnak, s eloldják a csónakot, hogy a halál hegyére érjenek. A királylány szavát nem 'halljuk, követi férjét a halál hegyére, most váltak igazán eggyé, most jutottak el valóban a költészet birodalmába.

„Hála, - kötelesség, - lakatok és láncok,

De a mi ladikunk szabadon jár táncot (. ..)

Kötelesség, bála - most igazán látom Maga van a dalos az egész világon.

Életemen köd volt, - ez a köd most gyérül,

Lásd tág a kilátás a balál be gyérül...”

A kötelességét tudó ifjú Vörösmartyról írtakkal harmonizálnak ezek a Babitssorcuk - és mindazzal, amivel Török Sophie zárja a színmű első kiadásának bevezetését. A halál hegyére menekülés valamiképpen szintén Vörösmartyt idézi. Nem szavaival, hanem feltehetőleg jeliképi erejével. Ügy lép ki a megszokások, a hálák, a kötelességek világából az ifjú királlyá lett pásztor és felesége, a meggyógyult királylány, amiképpen Csongor és Tünde vonulnak el a világtól. „Szerelem az éjben” - fogalmazta meg Babits Mihály a Csongor és Tünde befejező jelenetének általa vélt lényegét. Ott, a Vörösmarty-mesejátékban sikerül megteremteni a boldogság, ki tudja, mennyi időre védett, szigetét. Ám ott is csak azután, hogy Csongor életéről is felszállt a köd, megtekinthette, szinte a halál hegyéről, az emberi élet lehetőségeit. Babits Mihályon és költőjén „két szégyen félelme ült...: a bukás szégyene, s - a meztelenségé. Szeméremből rejtezett mindig szorosabb formák ruháiba, de minden ruha szűk volt és rövid, s minden forma mögül árulón kilátszott a meztelenül szégyenkező lélek” (Török Sophie előszava).

Ezért is öltözött pazar ruhákba; ezért is öltötte magára Petőfi, Rostand, Garay rímeit, fordulatait, történéseit. Költészetközpontú művet alkotott, mert mindennél fontosabb lett - már 1911-ben is! - a tisztán kiejtett, pontosan érthető (és pontosan értett) szó, a vers, amelynek virtuóz formája nem külső ékesség csupán ; amelyben gondolat és rím, fe'lezős tizenkettes és gúnymosoly, mese és hódolat az előd költő (földi!) előtt együtt, egyszerre jelentkezik költészetként. Megtévesztő is lehet a műfaji megjelölés: mesejáték. Csak annyira az, amennyire az a Csongor és Tünde. Filozófia is ez, költészetfilozófiá - mesébe és csengő rímek köntösébe bújtatva. Poéme d’humanité: emberiségköltemény valójában. „Dalra teszi éltét minden igaz dallos” - foglalja össze Babits Mihály mondandóját. A dal, a líra, a költészet nem pusztán hivatás, hanem maga az élet. Élét és költészet: egyneműek, egyik a másikat élteti. Nem egy ember tulajdona, hanem mindenkié lehet. Mindazoké, „akinek szép a lelkében az ének ...”

34