Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 4. szám - Tüskés Tibor: "Én ott vagyok honn ..." - Illyés tolnai évei
késén magyar világszemléletű” tanyai tanító, Hanák bácsi büntetésből kerül a pusztára. Agglegény, a tágas tanítói lakást egymaga lakja. Gazdaasszony főz és mos rá. Híres méhész és mintakertész. A gyerekék tanulás helyett néha vizet hordanak, fát vágnak, a határba vonulnak répabogarat szedni. Illyésnek ellentmondásos emlékei vannak a rácegresi iskoláról. A Puszták népé-ben azt írja: „Az iskolára szívesen emlékszem.” A Beatrice apródjai-ban „pusztítóan rossz tanyai iskolát” emleget. Megtanul olvasni és írni. Csak - mondja később - a számolásra, az elvont dolgokra nincs érzéke. Hogy az egyszeregyet az érettségiig nem sajátítja el, a pusztai iskolát és önmagát egyaránt hibáztatja. Gyerekkori „tudatlanságának”, a szellemi munkára való céltudatos figyelem „hiányának” hangoztatásában azonban minden bizonnyal van némi túlzás. Már kisiskolás korában az egyik szomszédos sváb faluba „német szóra” adják, nyolcéves korában pedig anyai nagyanyja megkéri a kastélyba érkezett francia nevelőkisasszonyt, hogy órákat adjon néki. Abban is, hogy „helyszoktatásul” először a jó hírű, rangos ozorai iskolába adják, az látszik, hogy a család első pillanattól nagy gondot fordít taníttatására. A szülők ugyanígy viselik szívükön bátyja és nővére iskoláztatását is. A betű, a könyv, az olvasás, a történelem betölti életét. Vásári nyomtatványok, hirköltők versei, vőfélykönyvek, kalendáriumok, a Lúdas Matyi ponyvakiadásban fordulnak meg a kezén, a pusztai iskolában a magyar múlt dicső napjairól, a honalapításról, a kuruc korról, Kossuthról hall. Lelkesen és sokat olvas, még a 'kukoricamorzsoló hajtása közben is. Sorsszerű találkozása Petőfi nevével. Megismeri A négyökrös szekér és A magyar nemes költőjét: a találkozás érzelmeinek „egy életre irányt szabott”; a kisdiák a Még kér a nép ... „magánszorgalmú bemagolója”. Egy testes könyvben arról olvas, hogy Petőfi Sándor évekig a közelben élt, Sárszentlőrincen járt gimnáziumba. Az olvasmányélmény biológiai élménnyé alakul át benne. „Hirtelen forró bizsergés öntött el, kifejezbetetlen boldog kéj, nemcsak lelki, de testi is. A vér arcomba szökött; föl kellett állnom” - rögzíti az élményt azokkal a szavakkal, amelyekkel egy-egy rendkívüli, nagy hatású benyomását majd később is megfogalmaz. „Egy pillanat alatt megváltozott előttem Sárszentlőrinc, ragyogni kezdett, aranypor szállt rá. . . Fölugrottam s úgy ahogy voltam, hajadonfőtt, mezítláb megindultam. Két óra múlva ott álltam porosán és pibegve a falu térnek is beillő széles, gyönyörű főutcája végén.” Valóságigényének, érzékelő, tapasztalatszerző kedvének, a költészetet és a realitást elválaszthatatlan egységben látó szemléletének talán ez az első döntő megnyilatkozása. Az a költő mozdul meg benne, aki mindent érzékeiben, zsigereiben él át, s a körülvevő valóság érzékeléséről nem tud lemondani. Néha előveszi az „írhatnék” is, de ekkor - és még jó ideig - rajzoló igénye és készsége az erősebb. ír a kerítésekre, a szép, meszelt házfalákra, „lefesti” a puszta élőlényeit, egy egész ménest. Olvasási kedvére, élénk szellemére a pusztai tanító és a pálfai pap figyel föl először, ők biztatják a szülőket és a gyerekeket a további szellemi erőfeszítés hasznára. Az emberi világ hullámgyűrűkben tágul körülötte. A családi élmények mellé társadalmi tapasztalatokat szerez. Gyerdkpajtásaival a határban együtt kószál, és minden játszótársa más-más világot hoz hazulról. Az iskola, a pusztai tanító mellett igazi nevelői a cselédházak lakói, a megszámlálhatatlan keresztapa, a 16 \
