Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 4. szám - Tüskés Tibor: "Én ott vagyok honn ..." - Illyés tolnai évei
mát őrzik, az otthoniasság, a közösségi élet melegét adják. Ebben a gyermekkori környezetben alakul ki realitásigénye. Amit a pusztai kovácsházban érzékel, lát, szagod, tapint és ízlel - az ereszről csüngő jégcsapok, a konyhai zsírgőz és meleg, a szalonna, a hagyma, a só, a kenyér - beépülnék költészetének jelképi világába. A pusztai kovácsházat lebontották, de a költő képzelete azóta is szüntelenül kibejár ajtaján: „ma is abból írásbelizek, amit ott magamba szedtem” - írja a Puszták. népé-ben. i960 tavaszán szülőföldjére látogat. Ekkor írja: „A puszta régi épületeivel egyetemben lerombolták természetesen, alapzata utolsó téglájának kikaparásáig, az én szülőházamat is... A törmelék közt csak egy malomkő-asztal áll épen, egy már csak eszmében élő udvar közepén. .. iEszem ágában sincs sajnálni azoknak a nyomorúságos falaknak az eltűnését, őszintén örülök a buta anyag átalakulásának. Jólesik tudnom, hogy szülőházam téglái félkilométerre ide egészséges házak alapfalaiban sorakoznak, s külön jólesik, hogy nem tudom, melyikben is vannak. S azt gondolom, valamiképp így kell az elemeire szétszedett múltból nekem is építkeznem.” A gyermek Illyés Gyula a pusztai gyerekek mindennapi életét éli. Még találkozik a népművészet, a népköltészet legkülönbözőbb, eredeti formáival. Népmeséket, népdalokat hall. Tájszólásban tanul meg beszélni, kerekített a-kkal, a nyílt és zárt e hangok megkülönböztetésével. Nyáron lábával fölveri a puszta porát, télen csizmát visel. Nyárra nullásgéppel kopaszra nyírják a fejét. Fájó fogát apja húzza ki, a fogra meg a kilincsre csomózott zsineggel, a bevágott műhelyajtóval. Amikor szálka megy a körme alá, és hüvelykujja meggyűlik, azt is a kovács apa gyógyítja meg: körmét zsebkésével fölvágja. Látja a puszta életét: anyja kenyeret dagaszt, az ökörcsordát itatni eresztik, a szekerek a határba indulnak. Hallja a puszta hangjait: a malacvisítást, az ökörbőgést, az üllő csengését, a gazdatisztek kiabálását, a hajnali ébresztőt jelző rozsdás ekelap fülrepesztő szavát. Kisebb-nagyobb munkákban maga is részt vesz: állatot őriz, szőlőt kötöz. Legjobban a társas, családi összejöveteleket, a vasárnap délutánokat, a csöndes esti beszélgetéseket kedveli. A zsámolyon kuporgó gyerek vígjátékba illő történeteket, betyárhistóriákat hall, tragédiákról, pusztai verekedésékről értesül: „egy vagyok közülük, de közben közös életünk minden mozzanata úgy emlékezetembe vésődik, úgy figyelek, mintha már ott tudnám, hogy mindarról valamikor számot kell adnom.” Már az iskolás kor előtti évekről vannak emlékei. Ügy érzi, apjától a magánosságra való hajlamot örökölte: „Magam sem voltam beszédes természet.” Másutt azt mondja: „Egész fiatalon magamnak való, kicsi mülya gyerek voltam.” Mint a természetben, az állatok közelében élő többi gyerek, korán megismerkedik az ember születésével, a test működésével, a nemek viszonyával. A fiúk és a lányok együtt bandáznak. Az iskolás évek előtt találkozik a nemiséggel: egy nála is fiatalabb kislány akarja beavatni. Benne él a puszta sajátos kultúrájában: ez a kultúra sokban rokon a századeleji dunántúli falvak népi, paraszti szokásvilágával, de - ahogy erről a Puszták népe tanúskodik - sok vonásban el is tér attól. A felsőrácegresi római katolikus elemi népiskola költségeit az uradalom viseli, működésére a pálfai plébános felügyel. Hat osztály tanul együtt, az egyik sor padban ülnék a lányok, a másikban a fiúk. A pusztai felekezeti iskolában a tanítást egyszái ember végzi. A rebellis szellemű, „tán szlovák származású, de lel-15
