Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 3. szám - Lukács László: A tisztes ipar emlékei
mesterlegény munkábaálláskor felmutatott tanulólevele nemcsak mesterségét igazolta, hanem a metszetek révén az egyes városokról is fontos ismeretéket közvetített a távoli vidékek iparosai számára. A mesterség alapos elsajátításának, sokoldalú szakmai, kulturális és nyelvi ismeretek szerzésének igazi iskolája a legényvándorlás volt. A városi mesterek közé csak olyanok kerülhették, akik a kötelezően előírt 3 éves vándorlást teljesítették. Mivel a vándorút hazánk határain túlra, az osztrák tartományokba, sőt Németországba is elvezetett, ezért az útlevélül is szolgáló vándorkönyveket mindig magyarul és németül állították ki. Vándorkönyvét munlkábalépésekor a mesternek adta át a legény. Távozáskor a mester és a városi, községi elöljáróság az eltöltött munkaidő hosszára, a legény magaviseletére, munkájára vonatkozó bejegyzést tett a vándorkönyvbe. E bejegyzések alapján nyomon követhetjük a vándorlegényt. Király Ignác dégi bognárlegény 1863-ban Székesfehérváron, 1864-ben Dégen, 1865-ben a Csongrád megyei Kisteleken és Pesten, 1866-ban Pakson, 1867-ben ismét Pesten dolgozott. Weber Mihály kálozi kovácslegény felszabadulása után 1856-58-ban Kálozon, 1858-60 között Székesfehérváron és Gyöngyösön, 1860-61-ben újra Fehérváron, majd Mosonmagyaróváron, 1861-62-ben Mosonszentjánoson dolgozott. Hávránek Antal Budán felszabadult fehérvári kőfaragólegény vándorkönyvében ausztriai és németországi mesterek bejegyzéseit olvashatjuk. Akad olyan vándorkönyv is, amelyben a bejegyzések a Bécs-Linz-Salzburg-München-Párizs-London útvonalat mutatják. Ipolyi Arnold, a múlt századi művelődéstörténet-írás nagy alakja elsősorban a legényvándorlás óriási jelentőségét szem előtt tartva a következőket mondta: „Vitathatatlan, hogy a céhek alakulása legalábbis oly korszakos tény a népek történetében, mint akár a népvándorlások, vagy a keresztes hadiáratok, akár a politikai forradalmak, vagy a hitújítási mozgalmak.” A legényvándorlás egyik ránk maradt emléke a székesfehérvári vastus'kó. Ez egy vaslemezzel borított faág, amely a 18. században a városkapunál állt. A vándorló mesterlegények egy-egy szeget vertek bele emlékül, vándoremlék (Wanderer Denkmal) volt. Hagyomány szerint az 1842-es évszámú rézpénzt a vándorszínész Petőfi Sándor szegezte rá. A 19. század második felében egy belvárosi vendéglő cégéreként használták. Párhuzamai az egykori Habsburg Birodalom céhközpontjaiban (Buda, Győr, Pozsony, Arad) találhatók meg. Előképük valószínűleg a bécsi Szent István templom közelében ma is látható vastuskó (Stock im Eisen). A céhszabályzatokban a legény viselkedésére, kihágásainak büntetésére vonatkozó artikulusokat is olvashatunk. A vértesaljai egyesült kovács-lakatos-bognár céh 1817- ben kiadott szabályzatának 17. cikkelye így szól: „Senki a’ Legények közül az úgynevezett Korhely hétfőn (blauer Montag) vagy más dologtévő napokon ne merje a munkát elkerülni fél vagy a Környülállások szerint egész heti bérének vesztesége alatt”. A legények számára sokat tilalmazott korhelyhétfő azonos a német nyelvű céhiratokban emlegetett Blaumontag-gal (kékhétfő). Németesen blaumontágnak nevezték a magyar mesterlegények is az ivással, mulatozással, néha verekedéssel eltöltött vasárnapra következő hétfőt, amikor az előző napi legényvirtus maradandó nyomaiként kék foltokkal, véraláfutásokkal tarkítva hevertek szállásukon. Ilyen állapotban nem teljesíthették a napi normát. 63
