Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 3. szám - Lukács László: A tisztes ipar emlékei

A vándorlás, megfelelő szakmai tapasztalatok szerzése után a legények igyekeztek szülőhelyükre, tanulóhelyükre visszatérni, és a mesterremek elkészítése után önállósulni, a céh teljesjogú tagjává válni. A mesterré válás alapfeltétele a városi polgárjog megszerzése volt. Polgárlevelének elnyerése után jelentkezhetett remeklésre a mesterjelölt. A Fejér megyei kovácsok céhszabályzata a remeklés körülményeit így határozta meg: „Elsőben hogy egész szekeret meg vasazzon mesterségessen, és egy új kapát szélesset, s egy öregh fejszét. Másodszor egy Lovat megh Patkolljon, és az Patkot az Lóra úgy tsinállja, hogy az Lónak az Lábát föl ne vegye, hanem a nékünt arányitsa megh és nézze megh az Lónak a lábát és úgy tsinálljon patkót, hogy jó legyen.”

A 18. század végéig az iparosokból került ki a városok, mezővárosok tehetős polgársága. Fehérváron belőlük állt jórészben a városi tanács is.

A „tisztes ipar” művelői körében saját mesterségük megbecsülésének, túlértékelésének, a túlzott szakmai büszkeségnek a mesterség fontossága, finomsága, bonyolultsága, jövedelmezősége adott alapot. A szakmai féltékenység, a különböző érdekek gyakran más szakmák lebecsüléséhez vezettek. Példa erre a szűcsök és a szabók hagyományos ellentéte. A szűcsipar „egész mesterség”: a bőr kikészítését, kiszabását, megvarrását, hímzését a szűcs végezte. Művelői a legrangosabb iparosok közé tartoztak. Készítményeik a legdrágább viseleti darabnak számítottak. Örökösen vitáztak a szabókkal, akik a ruhadarabok szabásának és megvarrásának jogát elvitatták tőlük. A szabókról alkotott véleményüket ezért így fogalmazták meg:

Egy szűcs: egy gróf,

Két csizmadia: egy báró,

Három szabó: egy ember!

A 17-19. században Fejér megyéből 44, Székesfehérvár szabad királyi városból 32 céhet ismerünk. Fehérváron kívül a megye mezővárosai (Mór, Csákvár, Bicske) voltak a legnagyobb céhközpontok. A falusi mestereket elsősorban a sármelléki és a vértesaljai céhek tömörítették. Előbbi központja Szabadbattyán, utóbbié Lovasberény volt. Kisebb mezővárosokban és falvakban leggyakrabban több iparág képviselőiből álló egyesült céhek alakultak (pl a dunapentelei asztaloskádár-takács céh, a lovasberényi szabó-németvargaJkötélgyártó-lakatos-kovácskerékgyártó-asztalos-'kádár-nyereggyártó céh). A csákvári fazekascéh mellett elsősorban a fehérvári bőriparosok (tobakök, csizmadiák), szűcsök, csapók és szűrszabók céhei emelkedtek túl a helyi jelentőségen.

A székesfehérvári tobakok céhszabályait 1695-ben hirdették ki a város belső tanácsában; a tobaklegények ifjú-céhének artikulusait a veszprémi céhtől vették át 1700-ban. Magyar nyelven vezették a társulat könyveit, 1694-ből való pecsétjük felirata is magyar nyelvű. Zöldmázas céhkorsójuk 1791-ben, a legénytársaság korsója 1805-ben készült. Mindkettő cserszömörcét arató, cserzőkádban álló tobakot ábrázol. A ránk maradt mesterkönybvől ismerjük a céhet alapító és a későbbi mesterek nevét is az 1694-1879. közötti időszakból. A bőrgyártás virágzó iparága volt a városnak, amely Veszprémmel és Péccsel együtt a 18. században a Dunántúl legnagyobb nyersbőrfeldolgozó központjává fejlődött. A céhtagok vagyonosak voltak, azt tartották róluk, hogy „három tobak egy gróf”. Műhelyeik a Palotavárossá