Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 2. szám - Sebestyén Sándor: Utazások a Dél-Dunántúlon 1933-1934-ben

tisztán gazdaságinak látja, ezért kívánta „felhívni a figyelmet a gazdasági megoldás elodázhatatlan sürgősségére”. Végül a „népi” írók társadalmi szolgálatot teljesítő hivatását foglalta össze: „A politikusok a közvélemény kiszolgálói; a közvélemény irányítói még mi vagyunk!’. Bár „ma már csak elképzelni és nem reményleni” meri, hogy munkájuk szellemében a közvélemény cselekvésre indíthatná a politikusokat, mégis ebben látja az írók hivatását.3

Braun Róbertét a hozzászólások ismét válaszra ingerelték, most a polgári radikális Századunk hasábjain kért szót/1 Lényegében a nemzetiségi statisztikák megbízhatóságát igyekezett védelmezni. Kifejtette nemzetiség-fogalmi definícióját: az illető nemzetiségét eldönti anyanyelve, szubjektív érzelme és származása, vagyis „születés és vétség” szerintisége. Véleménye szerint tehát van „nyelvi, politikai és faji értelemben” vett magyar. Nálunk a statisztika az első alapján készül, vagyis kizárólag nyelvi kérdésnek tekinti a nemzetiséghez való tartozást. Ez helytelen, mivel a hovatartozás „politikai kérdés”, ezzel szemben a „faji” felfogást vallók lemondanák a természetes asszimiláció útján magyarokká váltakról. Az nem elég, hogy valaki magyarnak vallja magát, „érzelmi viszonzásra” is találnia kell. A nemzetiség tehát — írta Braun — „érzelmi közösség”, ehhez a munkásságnak és a parasztságnak „kevés köze van”. Mindebből az következik, hogy „a németség asszimilálás folytán egyre inkább tért veszít a magyarsággal szemben”. Képtelenség azt állítani, hogy a magyarságot „a kiveszés veszedelme fenyegetné”. Az utóbbi elvontan felfogva természetesen igaz volt, de a Dunántúl viszonylatában Illyés agggodalmai, ha túlzottak voltak is, valós tendenciákat takartak.

A fejtegetésből kiderült, hogy Braun leszűkítette a nemzetiséghez való tartozás ismérveit a szubjektív bevallásra, melyet mintegy abszolutizált. A meghatározás többi ismérvét, így a tartós közösséghez való tartozást, a nyelv, a közös kultúra, a történelmi tudat, a nemzetiségi psziché, valamint a hagyományok tényezőjét lekicsinyelte. Alaptalan volt célzása Illyésre, mintha őt csak „faji” szempontok vezették volna a Pusztulás megírásánál. Joggal írta újabb válaszában Illyés Gyua: „...ha minden így folyik tovább, a Dél-Dunántúl egyik napról a másikra leválhat az ország testéről, beleolvadhat a németségbe, mely aspirál reá és készítgeti is. Mi lesz akkor Magyarországgal? Én ezt a kérdést vetettem fel, minden faji elfogultság nélkül.”5

Felingerelte a magyar ellenzéki köröket 1954 elején a Pester Lloyd február 28-i Die beiden Wege Ungarns („Magyarország két útja”) című cikke6 is, mely nem kisebb személyiség, mint Papén német alkancellár és báró Kornfeld Móric beszélgetését közölte. Az interjú során Kornfeld kérdést inézett von Papenhez, miként ítéli meg a kancellárhelyettes magyar revíziós törekvések létjogosultságát? Utalt ezzel kapcsolatban azon véleményre, hogy az Osztrák—Magyar Monarchia (következetesen a „Kettős-Monarchia” kifejezését használta) addig számíthatott „a világ szimpátiájára”, amíg „a pángermanizmus, valamint a pánszlávizmus védőbástyája volt”. A pángermánizmus emlegetése azonnal tiltakozást váltott ki Papenből, aki nemcsak egyszerűen történelmi tévedésnek nyilvánította e véleményt, hanem visszavágott: „Éppen a kettős Monarchia volt az, amely kötelességének tekintette, hogy Németországgal egyesülve a pánszlávizmus ellen alkos-21