Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 2. szám - Gacsályi József - Töttős Gábor: Bartók Tolna megye sajtójában (1909-1961)

mertette Bartók és Kodály által összegyűjtött dalkincseket. A nívós előadást színessé és hangulatossá tették Arany Dénesné és Szeghő István rektor által betanított pompás dalárdabetétek, továbbá szavalatok, amelyek az előadás illusztrálásául szolgáltak. A tanulságos előadást érdeklődéssel és szeretettel hallgatták a termet zsúfolásig megtöltő hallgatók.”

(Előadás a magyar dalról. = T H 1933. február 22.)

Hosszabb gondolatsorba illett a következő említés. A szerző, Müller László építészmérnök, aki őszinte feljegyzések című sorozatában adta közre meglátásait. A Liszt-kultusz babérait szaggatni nem lehetett, oly nagy a népszerűsége, de ez korántsem zavarhatta a cikk íróját, aki éppen két hónapja fejtette ki általános megdöbbenésre, hogy „városnak lenni nem éppen a szökőkutas sétányon és az aszfaltozott járdán múlik, hanem a szellemen is, amely áthatja”. Vajon ki gondolta, ki gondolhatta végig józan fejjel, nem kisebbítés, helyesebb értékelés, ha kimondjuk: „Liszt tagadta a magyar népzene létezését. Amit műveiben mint „magyar” motívumot felhasznált, s amit általában kora magyar zenének ismert, azt ő cigányzenének hirdette. Hogy ez lényegében cigányzene is, az ma már bizonyos. Liszt csak ott tévedett, amikor azt hitte, hogy nincs magyar népi zene, melynek semmi köze a cigányzenéhez. Csak éppen, hogy ö nem ismerte ezt az őstisztaságú magyar zenét, melynek fölfedezéséhez és kibányászásához Bartók és Kodály kellett.”

(m. 1. Kifogásaim Liszt ellen. = T H 1934. június 3.)

Néha azonban úgy érezzük, nem is az értékeléssel van baj. A tudatban olykor-olykor már helyrekerülő Bartókot példázza az alábbi híradás is: „Szombaton délután fél 6 órakor tartotta a szekszárdi gimnázium igen jól sikerült zeneestélyét az iskola tornatermében. A mindvégig magas nívójú estét Brahms: Magyar táncok 5 részével nyitotta meg az if júsági zenekar. Utána bevezetőként Skrekott Iván Vili. o. t. adta elő A zene: Ünnepi vers című kitűnő költeményét, amely a nagy tehetségű fiatal költő dal iránti rajongó szeretetét tükrözte vissza. Ezután Beethoven Menuette g-dúrját és Schubert Álomdal-át játszotta a zenekar, de magasan föléje emelkedett az országos nívójú ifjúsági énekkar egyetlen száma, Bárdos Lajos feldolgozásában Illyés I. Zsoltárt éneke. Benne megtalálhattuk a modern Bartók—Kodály magyaros zeneirány minden zamatét és nagyszerűségét.”

(Zenedélután. = T H 1935. június 5.)

A színvonallal tehát már nincs baj, azonban a Bárdos-műhöz fűzött megjegyzés nemcsak az elvekben helyes, hanem a gyakorlatban egyelőre még meg nem valósult utat is jelzi.

A gondolatok helyét egyre gyakrabban fehér folt mutatja: a harmincas évek második feléhez érkezünk; mégis vannak akik a fenti utat igyekeznek járni. Gál István, akinek pályáját, ha csak egy-egy rövid hírrel is, de igyekszik nyomon követni a Tolnamegyei Hírlap, sokat tett azért, hogy a Bartók-i szellemnek megfelelő légkört teremtsen. Apolló című folyóiratának második kötetében Bartók életéről, munkásságáról olvashatunk, majd a negyedik kötetben jelenik meg a Nép8