Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 1. szám - Szilágyi Miklós: Jegyzetek a múzeumi közművelődésről
zeumlátogatók nagyobb része azonban (még mindig, illetve az 1970-es években a korábban jellemzőnél is erőteljesebben) azonosítja a „múzeumi érték” és a „kincs” fogalmát. Nemcsak az „aranykincseket” bemutató (állandó és alkalmi) kiállítások páratlan sikere bizonyítja ennek a múltból örökölt szemléletnek változatlanul meghatározó jelentőségét. A „klasszikus” múzeumi szakágak (a régészet, a néprajz, a művészettörténet) iránti érdeklődés tartalma — a „műkincs” hódoló tisztelete — is egyértelmű bizonyíték. Amit a „műkincsek hódoló tiszteleteként” emlegetünk, külön figyelemre érdemes társadalmi (nem csupán kulturális) jelenség-csoport: — A régészeti kutatások az életmód és a kultúra összefüggés rendszereinek megismerésére és (a múzeumi bemutatás lehetőségeivel élve) megismertetésére vállalkoznak. Ezek az erőfeszítéseink azonban társadalmilag igen szerény hatásúak: alig-alig változtatnak valamit a megrögződött (és tudománytalan) sztereotípiákon. Kis túlzással: egyetlen véletlenül megtalált fejedelmi sír leletanyagának nagyobb híre kél, és nagyobb társadalmi megbecsülést hoz a tudományágnak, mint amilyet évtizedek szisztematikus kutatómunkájával el lehet érni. Ez a szemlélet kettős veszélyt rejt magában. Egyrészt: hovatovább a kutatások és a kiállítások tematikáját nem a történettudomány, illetve a közművelődés „szükséglete”, hanem ez a torz közönség-igény jelöli ki, előnyben részesítvén azokat a régészeti korszakokat, melyek nagyobb lehetőséget kínálnak műkincsek, unikális darabok megtalálására, illetve bemutatására. Másrészt mindinkább létjogosultságot kaphat (a képzőművészetben kialakult rendezési elvek szerint) a műtárgy-centrikus kiállítási mód, ami egy régészeti kiállításban a történelem meghamisításával egyenlő, hiszen használati tárgyakat övez az egyedi „műalkotás” dicsfényével. — A néprajz (a tradicionális közösségek kultúrájának tanulmányozását vállalván) szélesebben értelmezi kutatásának tárgyát, mint a „népművészet” iránti mind szélesebb társadalmi érdeklődés azt a szaktudománytól elvárja. A tárgyalkotó népművészetet övező „rajongás” (részben azért, mert a műgyűjtéssel — tehát a birtoklási vággyal — is motivált mozgalomként jelentkezik ez az érdeklődés), ugyanúgy a „műalkotás”, a „műkincs” cimkéjével ékesíti a használati tárgyakat, mint azt a régészeti tárgyakról megállapíthattuk. Így a szaktudománnyal kapcsolatos „társadalmi elvárás” múzeológiai veszélyei is hasonlóak. A következmények azonban még messzebb mutatnak! Napjainkban még a néprajztudomány módszereivel megismerhető közelségben van a tradicionális paraszti kultúra egésze, és a tradíciókból kivezető átmeneti jelenségek megannyi változata. Végsősoron tehát a legaktuálisabb kutatási feladatok fel nem ismeréséhez vezethet, ha a néprajz a „népművészetre” szűkíti vizsgálata tárgyát. A néprajzi kutatás és múzeológia semmiképpen sem mondhat le arról, hogy a közelmúlt és a jelen társadalmi és kulturális változásait — a tradicionális társadalom és kultúra forradalmi átváltásának folyamatát — minél sokrétűbben dokumentálja. Különösen nem mondhat le, ha a kultúrpolitikai célok, feladatok között a tradíciók „átmentését”, a szocialista kultúrába való beépíthetőségét is számontartjuk! A magyar múzeumok kiállításai — ezt hangsúlyoznunk kell — általában nem a fentebb jelzett társadalmi igényekkel, várakozással való kritikátlan azonosulást példázzák. Inkább azt, hogy a múzeológusok tudatosan és módszeresen tö
