Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 1. szám - Szilágyi Miklós: Jegyzetek a múzeumi közművelődésről
rekszenek a múzeumi tárgyak hordozta információk gazdagítására, ezzel együtt az információs érték tudatosítására. Elsősorban a történeti múzeológiában zajlott le az információs értéket revelláló fejlődési folyamat, melynek eredményeként a forgalmi és csereértékkel alig-alig rendelkező, napjaink életmódváltozásának logikus következményeként „kiselejtezett” köznapi használati tárgyak jelentéshordozóvá: a történeti mondanivaló kifejezőivé válhatnak. Jelentéshordozóvá — természetesen — azért válhattak ezek a köznapi használati tárgyak, mert a gazdasági-társadalmi törvényszerűségekkel értelmezhető életmódváltozások bemutatása került történeti múzeológiánk feladatainak középpontjába. A dolgozó osztályok életmódjának XIX—XX. századi többszöri változását eleve lehetetlen a műkincseket előnyben részesítő szemlélettel megérteni és dokumentálni. ad 2. A történelmi változások törvényszerűségeinek bemutatása — mint igény — semmiképpen sem a legutóbbi évek fejlődésének eredménye. Már a felszabadulás után, még határozottabban az 1950-es években megfogalmazódott, hogy a történeti kiállításnak didaktikusnak kell lennie; be kell mutatnia a haladó és forradalmi mozgalmak történetét is, a folyamat gazdasági-társadalmi hátterét is. Az ilyen előzmények ellenére: lényegesen új törekvések jellemzik napjaink magyar múzeológiáját: — Az első marxista igényű kiállításokon a tárgyak és dokumentumok a narratív közlést csupán illusztrálták. A tárgyak így többszörösen alárendelődtek a múzeumoktól idegen közlési formának: a mondanivalót nem a látvány hordozta, hanem a „vázlatos történelemkönyv” szerepét vállaló feliratok tömege, s az ezeket kiegészítő szóbeli előadás (a vezetés) fogalmazta meg. Napjainkra formálódott ki a kiállítások kifejezéskészlete, nyelve — vagyis kód-rendszere —, s ezzel együtt a narratív közlés is más tartalmat és hangsúlyt kapott. A tárgyak, dokumentumok „megszólaltatása”, több rétegű jelentésük „előhívása” csak úgy lehet sikeres, ha a múzeumlátogató vállalja a képi nyelv „elolvasását”, a kiállítás, mint kódrendszer dekódolását. Mivel (a más vizuális kódrendszerektől korántsem független, és az elemi történeti ismeretanyag „mozgósíthatóságát” is feltételező) „kiállítási nyelv” elsajátítása a jelen és jövő múzeológiájának alapkérdése, a narratív közléseknek (az élőszavas vezetésnek és a különböző mélységű ismeretanyagot feldolgozó katalógusnak) elsősorban az értelmezést, a képi nyelv dekódolását kell szolgálnia. Semmiképp sem narratív közléssé kell „átfordítani” a látványt, elmesélvén, hogy mit lát a látogató! — A narratív közlést — többek között — azért kellett egyszerűen illusztrálnia a múzeumi anyagnak, mert a történeti folyamatok nem-tárgyszerű aspektusait igyekezett megidézni az akkori kiállítás (mely elsősorban az eseménytörténet politikai összetevőiről informált). Napjaink történeti múzeológiájának az is lényegi újdonsága, hogy a történelmi folyamat tárgyszerű aspektusait helyezi a középpontba: a vizuálisan leginkább megjeleníthető kulturális jelenségek bemutatását tekinti elsőrendű múzeológiai feladatnak. Az eseménytörténetet, a politikai mozgalmak történetét részben ismertnek tételezi, részben az életmódváltozások szükségszerű, de képszerűen csak korlátozott érvénnyel megjeleníthető „kísérőjelenségének” fogja fel. Ezzel — természetesen — nem mondanak le a múzeumok a 68
