Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 1. szám - Csányi László: A negyedik király

esztétikailag értékelhető, s mentális megközelítése a gondolat tiszta szépségét is jelenti. A hagyományos művészeti formáknak eddig is állniok kellett kor és ér­deklődés hullámverését, elég ha a különböző versformák változó kedveltségére gondolunk, a jövő korok művészete azonban aligha lehet kizárólag formai kér­dés, mert az absztrakt festészet és szobrászat is, ha csak odáig jut el, hogy föl­bontja és újra összerakja, de ezúttal már jelentés nélkül, a valóság elemeit, tu­lajdonképpen üres manir. A modern látomás nemcsak a természettudományban mutatott meg új tarto­mányokat. Amikor Lenin azt írja (Állam és forradalom), hogy „csakis a kom­munizmus teremt olyan viszonyokat, amelyek között az állam teljesen szükség­telenné válik”, olyan prae-empirikus tapasztalatot rögzít (1917-ben!), melyben a valóság vektoraiból egy jelenen túli bizonyosság rajzolódik ki. De ez nem az egyetlen pontra irányított akarat, hanem a belátás víziója, ahol a megértésben ott van az ismeretlen megérthetőségének felismerése is, s már nem a képzelet ön­kényét vagy kiszolgáltatottságát ismerjük fel benne, hanem a közvetlen tapasz­talat béklyóit elvető ész természetes képességét, amikor felismeri egy olyan való­ság körvonalait, amelynek eredményét nem ellenőrizheti. A művészet, a negyedik király, kettős valósága küszöbén áll, s tudja, hogy ezt is el kell mondania. A játékszabályok nem változtak, az emberek szerelme­sek, boldogok és boldogtalanok, örülnek és rettegnek, de emberivé szelídül az evilágon túli is, melynek léte egy titokzatosságában is emberi szépség hordozója. Az elmúlt félszázadban a művészet olyan autocton világot próbált kialakí­tani, melyben megszabadulhat a valóság minden kötöttségétől, s magáért van magáért valóan. A dada vagy a szürrealizmus — ma már mindegyik történeti távlatból vizsgálható — azonban saját csapdájába esett, mert miközben tudatosan vállalta az elidegenedés pátoszát, titkát végül maga sem tudta megfejteni, — ha ugyan volt titka —, öncélú introvertáltsága olyan kényszerpályára került, ami nem vezetett sehova. A félreértés nyilvánvaló volt: nem a valóság változott meg, hanem a valóságról alkotott kép, de eleve reménytelen vállalkozásnak kellett lennie, amikor a művészet irracionális önkénnyel próbálta ábrázolni, vagy leg­alább sejtetni azt, ami a természettudomány logikai rendjében akkor már felfedte arcát. A versek csillagokat, atomi szerkezeteket szólítottak, de a szó mögül hiányzott az élmény éltető és mindent megmozgató ereje. Az új világmodellhez ugyanis nem lehet külsőleges eszközökkel közeledni. Amikor Berzsenyi hadba szállt az új módi, a szonett ellen, a vers lényegét féltette a formától, ami félre­értésében is tiszteletet érdemel. De végképp meddő volt minden olyan törekvés, amely a forma elvetésétől várt új eredményeket, s nálunk még az is fokozta a félreértést, hogy valóságos versengés folyt az első magyar szabadvers szerzőségét illetően, jó fél évszázaddal Petőfi után! A világ mentális élménnyé vált, ez a XX. század nagy forradalma. Meg­érthető és megmagyarázható, akár társadalmi mozgásokról van szó, akár a kvan­tummechanikáról, de nem szemléletet jelent ez a megérthetőség, hanem benne­­élést, amikor a jelenségeket nem elég tudomásul vennünk, mert a részvétel egye­temes érvényű, ami alól a megfigyelő sem vonhatja ki magát; nem független a valóságtól, hanem annak része. 62

Next

/
Oldalképek
Tartalom