Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 1. szám - Csányi László: A negyedik király
mindig kivétel és félreértés, mint a Werther megjelenését követő öngyilkosságok állítólagos elszaporodása, de ebben az esetben is fontosabb, hogy Goethe nem kiváltotta, hanem csak megértette és ábrázolta a korban rejlő érzelmességet, amitől később maga is viszolygott. A magia naturalist most egy olyan benneélési formának kell felváltania, melyben a valóság a tapasztalaton túli negyedik merőleges vitathatatlanságával van jelen, s már nem szemléleti forma, — Kant egyébként is gyanúba hozta ezt a megfogalmazást —, hanem a szemléletre kényszerített valóság, melynek praktikus realitása — fokozva a felhasználhatóság etikai zavarát — egyformán jelen van az életmentő orvostudományban és a háború világvégét jelentő önpusztító lehetőségében. Az etikai megfontolás metafizikai abszurditása, hogy a fenyegetettség ok-okozat viszonylatában elmosódnak a jámbor érvek, s a tudomány dilemmája immár nem az, hogy melyik oldalra állt, hanem az, hogy kiszolgáltatta eleuziszi titkait. A művészet dilemmáit más forrás táplálja. A művészet, legkorábbi emlékeitől kezdve, valamilyen formában mindig ábrázolta a valóságot, vagy pontosabban, jelen van egy adott valóságban, melynek gravitációs teréből soha nem tudott kilépni. A képzelet transzcendens elvágyódásában is háromdimenziós lehetőségein belül szárnyalt, s a misztikusok arra figyelmeztetnek, hogy a tapasztalati ész semmit sem tud „kitalálni”, be kell érnie saját világával. Más példa is kívánkozik ide. A finn-ugor mitológiában, állattartó nép lévén, fontos szerephez jutott a ló, s bár a mondákban különböző tulajdonságokkal ruházták fel, mindig pontosan felismerhető. Arra is van példánk, hogy azok a népek, amelyek a lovat nem ismerték, nem tudták „kitalálni” s az aztékok, mint a korabeli krónikákból tudjuk, félelemmel vegyes tisztelettel nézték a spanyolok paripáit. A képzelet végességével szemben az agy absztraháló képessége teremt új valóságot, melyben az atom, a láthatatlanul jelen levő és ható, — mint Heisenberg írja — „a sokdimenziójú tér parciális differenciálegyenleteivel felképezhető csak’’, de ugyanakkor kénytelen hozzátenni, „a természettudomány haladását azzal vásároltuk meg, hogy lemondtunk a természet jelenségeinek gondolkozásunk számára való közvetlen megjelenítéséről”. Mit felelhet a művészet erre a kihívásra? Az első világháború körül keletkezett türelmetlen törekvések nem egy új világkép megsejtését sugallták, mert közvetlen céljuk egybefonódott azzal a társadalmi mozgással, ami az elavult politikai rendszerek ellen lázadt, s nagyon természetes, hogy Majakovszkij a forradalomban a művészet forradalmát is látta, jóllehet a kettőnek nem kell szükségszerűen együttjárnia, amint már Marx is felismerte, hogy „virágzást korszakai korántsem állnak arányban a társadalom általános fejlődésével”, ami természetesen fordítva is igaz lehet. Önmagában annak sem kell jelentőséget tulajdonítanunk, hogy az új tudomány eredményei miként jelennek meg a művészetben, mert ez ebben a formában külsőség csupán, ami a tényeket regisztrálja, akár a fürdőszobás falusi otthonok öröméről dalol, akár abban reménykedik, hogy az általános leszereléssel megvalósul az örök béke. De attól soha nem kell tartanunk, hogy az érzelmi elem áthullik a tudomány rostáján, sőt az új fizikai világkép arra bizonyíték, hogy 61
