Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 1. szám - Fodor András: A monumentalitás József Attila képeiben
rában is a fizikaivá lényegült erő biztonságát sóvárogta, majdani hivatására gondolva: „Anyám kis, alacsonytermetű asszony volt. Nagyon szerettem. És azért szerettem volna költő lenni, mert a költők nagy emberek, és úgy éreztem, hogy akkor segíthetek édesanyámon, a nagy ember még a szatyrot, kosarat is könnyebben cipeli.” Közbevetőleg hadd jegyzem meg, nincs olyan rögeszmém, hogy a súlyt, arányt eruptívan érzékeltető, a látványt szuggesztíven egybefogó szemlélet hiányzik régebbi költészetünkből. Meggyőződésem, hogy már Balassit sem a barokk távlatok pompájának utánzása, hanem saját temperamentuma késztette a hatalmasívű kompozíció megalkotására, mely a nagy kerek égtől, a csillagok palotájától a „gallyakat viselő nagy tenger morotvájáig” kanyarodik. Nyelvünk egyik szerencsés tulajdonsága éppen a tér-idő közti metafizikai jelenések masszívvá, foghatóvá tétele. Sorshelyzetek is adódtak bőven ilyen aspektusok átéléséhez: elég csak a Dardanellák dörgő bérceit vizionáló Berzsenyire, a sötét és semmivel szembesülő Vörösmartyra, vagy a „volt erdők és ó-nádasok láncolt lelkeit” hallucináló Adyra emlékeznünk. A Puszta télen szerzőjét sem hagynám ki a sorból. Az ő szenvedélyes vedutáiban is több van leltározó leírásnál. Ez a József Attila töredék például a téli Alföldről, íródhatott volna nélküle? A zsupptetők, a templom tornya, a hóba ejtve, hóba szórva, mint a bárányok ürüléke feketéllik a messzeségbe. Fehér szelek — csordában járnak — minthogyha lovak suhannának tiszta fagyból s nem láthatóan szikrát vet patájuk a hóban. De bárhogy egészíteném ki a bizonyítást, olyan költőnk nem volt, aki lét— nemlét közt ilyen egzisztenciális kényszerből igázta volna szavakba a mindenséget. Oh csillagok, ti. Rozsdás, durva vastőrökül köröskörül hányszor lelkembe vagytok szúrva — (itt csak meghalni sikerül.) Lehet-e megrendülés nélkül gondolni e sorok költőjére, aki a mindhalálig társulni vágyó remény ilyen modern fenségű Szent Sebestyénjeként mutatta föl magát helyettünk? Az utókor mégis, legalább annyit elmondhat róla, hogy bárha elpusztult „görnyedve terhei alatt”, nemcsak meghalnia sikerült. Az elődöktől és pályatársaktól megkülönböztető, érzéssel, gondolattal teli, áramütésként ható magasfeszültség a közvetlen utódok, például Pilinszky János soraiban újra fölismerhető: 49
