Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 1. szám - Fodor András: A monumentalitás József Attila képeiben
A hideg űrön holló repül át s a csönd, kihűl. Hallod-e csont, a csöndet ? Összekoccannak a molekulák. (Téli éjszaka) Milyen magas e hajnali ég! Seregek csillognak érceiben. (Óda) Fülelt a csend — egyet ütött. Fölkereshetnéd ifjúságod; nyirkos cementfalak között képzelhetsz egy kis szabadságot — gondoltam. S hát amint fölállok, a csillagok, a Göncölök úgy fénylenek fönt, mint a rácsok a hallgatag cella fölött. (Eszmélet. 8.) A Mama utolsó szakaszának kozmikus freskóvá magasztalódó jelenését nem is kell már erősítő példaként idesorolnom. Vegyük szemügyre viszont az Eszmélet ciklus egyik — a költeményből kimaradt — variánsát. Ember, ne félj! Milyen gyermeki vagy, -— törődj belé, ma nem tudunk szeretni. Szemeidből a csillogás kihagy, megtanulnak a dolgokra meredni. Lépj ki a bérházból! Nézd, emeletnyi, áttetsző, síkos állkapcsát a fagy meghordozza az egeken. Feledni nem tudsz annyit, hogy ember ne maradj. A Téli éjszaka költője sokszor írt a hidegről, de mitől oly áthatolhatatlanul óriás, oly letaglózóan súlyos a fagy itteni megfogalmazása? A szorosra fogott, a kemény formába ékelt szavak szinte lélegzetnyi rést sem hagyó zárt rendjétől. Ez az egyik fontos titka a hang és kép totális teltségének, melyet jobb fogalom híján költői monumentalitásnak nevezek. Egy hírhedten balsikerű, 1944-es politikai merénylet óta mindnyájan tudjuk, a robbanás is csak akkor hatékony, ha a falak anyaga nem könnyű, hanem kemény szerkezetű. József Attila elementáris művészi indulatait a magára vállalt formafegyelem belső kötése teszi ilyen hidegizzásúvá, robbanóan nagy erejűvé. S mivel ezek az idézett részletek legegyénibb, legkiválóbb teljesítményeit szemléltetik, föltételezhető, hogy élete és működése minden erőfeszítése benne van a monumentalitásért való küzdelemben. „Gyenge létemre így vagyok erős” — mondta magáról kései vallomásában, de ne feledjük, hogy már kisiskolás ko48
