Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 4. szám - Szakolczay Lajos: Rózsa Endre versei

tét: gerenda mered ki.” Éles a kép, alkotójába is belehasít. Ha rosszul értelmezem, a költő új versei cáfoljanak rám: itt kezdődött meg valójában a kiválás, az egyéni arc áhítása. Igénye mindannak, amit egyetlen kép hordoz: a gerenda-tekintet.

(Építkezzünk történelemből!) Rózsa Endre nemzedéke apákat vesztett a második világháborúban. Hogy ez a történelem alatti vereség (veszteség) mennyire fáj a költő-fiúnak, leginkább Utassy József és Kovács István költészete, történelemmel viaskodó számtalan apa-verse példázza. Az Elérhetetlen föld költőinek társadalmi érzékenysége is alighanem innen eredeztethető. A vereség-tudatból, melyet számtalan egyéni és társadalmi megbicsaklás motivált. Gondoljunk csa'k az ötvenes évek - gyerekfővel átélt - dogmatizmusára vagy az 56-os tragédiát követő irodalompolitikai szigorra. Mindkettő meglopta az embert, hátráltatta az egyéniség kifejlődését. A nemzedék görcsös indulása is jórészt ezen okokra vezethető vissza. Háttérben mindig ott a nemzet baljós történelme. Utassyék, Rózsáék, a Tüztánc gyakran napi politikát gyakorló költőit megkerülve - József Attila igézetében - a fényes szellők nemzedékéhez: Simon István, Nagy László és Juhász Ferenc társadalmi irányultságú lírájához csatlakoztak. Tartásban, kifejezőerőben bennük látták a követendőt: kiknek érdemes volt hinni. Csak most, jó másfél évtizeddel indulásuk után vált észrevehetővé: a választott mérce magas, egyik-másik „fiatal” a hatása alól még ma is alig tud kikerülni.

Rózsa Endre történelmi arcképcsarnokában, főként az általánosítást, a mozgósítóerőt tekintve, Dózsa György nem olyan erős, mint Juhász nagy poémájában, A tékozló országban. S a Petőfi-szólítás önarcképszerű beállításai is harsányak, bár egyértelmű a kívánalom: „szerelmem, földem és hazám / őrzöm, szólítom magyarán, // osztályom, ügyem, nemzetem / egyedül van, míg nincs velem.” Ne kimondottan arra figyeljünk - a költő több kritikusa már fölemlegette -, hogy a leckefölmondásként hangzó, sztereotip-versek (a Déva-vára-motívummal és egyébbel) miként szolgáltak látszatmegoldást. Sokkal érdekesebb: a „válassz népet / rákos mezején” fölszólításból - Káprázat földje című vers a Kavicsszüretben - hogyan lett idővel zúzmarás kedély: a Széchenyi ősze például, melynek látomása a harmadik kötet egész ciklusára (Egy és száz) kihat. „Idők árvái - van-e mire várni? / Lopótökharanggal ébreszt a hajnal! / magunk megóvni - mennyit ér e holmi? / lenni helyett - volni, / holott a halál se marasztal?”

A kietlenséget nem a - másutt verseimként is szereplő - nyelvtani ősz sugallja, melyben új szó képezhető - s hangulat, egyetlen nyelvtani csavarral, hanem a hamleti kérdést szinte az ősködbe (történelembe) visszavetítő, a befejezett cselekvés döbbenetét visszhangzó „volt és vélt” idők. Azoknak - személyt vesztett - elárvulása. Fölösleges bizonygatni, hogy Döbling őrültje miben világosabb mindnyájunknál - a költő is tudja. Erkölcse úgy lesz személyes sors - átélhető líratartomány — hogy a megtörténtért (megtörténhetőért?) érzett szégyen mardossa. Az egész vers, de egyetlen sor is jelzi: nem absztrakt ősiről van itt szó, hanem a legszemélyesebbről. „Páncélmosolyban túl soká ragyogtam!” így, mint személyessé vált belső ügy, élhető át a Kölcsey panasza az országos rendektől vett búcsú után is. Megzápul a tündöklés? Ki-ki érezze, ahogy látja. Inkább: megmásul.

„Hová sietsz? A nap is este ér haza. / Egyszer éred el azt ami elérhető. / A bolygók tengelyén s a szamárkóró szárán / egyenlő sebességgel fordul át az

64