Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 4. szám - Szakolczay Lajos: Rózsa Endre versei

idő.” A Kapcsolatok negyedik darabja (Biztató), s a véle jelzett bölcs fölismerés szolgáltassa a bizonyítékot: a pálya egyes szakaszain eluralkodott absztrakt élmény lassan megfogyatkozik. Ahogy emberiesül a vers, kimódolt feszessége is fölenged. Persze nem a játék szintjén, ahogyan azt Rózsa a Metaforában érzékeltetni igyekszik („Az idő és a tér fogalma: / együtt a kukac és az alma.”) Gondolom, sokkal komolyabb dologról van itt szó. A választásról, mely a „világhiány és énhiány” közötti, megnevezésében szűkös, filozófiájában kimódolt terepen jóval túllépve, eddig kevéssé föltárt érzéseket is versbe szólít.

Ha a Kietlen ünnep legnagyobb részét a tárgyválasztás fennköltsége, idő és tér — történelmi megvertséget emlékezetbe hozó - szétszakadása jellemzi, a Se híja, se hója... című költeményt a valaminő földöntúli nyugalmat kölcsönző bensőséges hang. Más szóval: vox humana, mely a születésnapján számvetést készítő, koloncait pillanatra odahagyó költő természetes éneke. A „töprengés - ahogy az alcím mondja - verseskönyvek mellett” indult, s fájdalom: az öregedést aszszociálja. Legnagyobb nyereménye az ironikus (önirónikus) távolságtartás, hiszen a megénekelt alany s az éneket - ítéletet - bteljesítő ugyanaz a személy. „Ami lenne, ha volna . . . Vajon mi? / Mi kellne, mondd, mi hibádzik? / Példást még futja dalolni, / s mersz majd, cselekedni gigászit? / Mit akarsz, mire vársz, mire áhítsz, / ki igéz, hova jutsz, ha elindulsz? / Bezárul a válasz; e nyár is... / Örülj, ha megáll egy üres busz ...”

Már-már keresetlen egyszerűség, alig akad társa a kötetben. Nem is biztos, hogy kimondottan e felé kellene törekedni. A Se híja, se hója... viszont jó példa: a kényszerrel - ki tudja, milyen belső hangra - létrejövő absztrakciót megbonthatja a fölszabadult hang. Evvel a tudatos vagy véletlenszerű átváltozással „az emlékezet üres gömbjei” pukkadnak szét. A szimbólum keresése és (vers cím szerinti) „vallatása” viszont csak akkor lesz ildomos, ha a vers szinte törvényerővel kínálja: a kép úgy bújtasson, hogy a „rejtett” egyben meg is világosodjék. Az emlékezetnek e „történelmi” játékát - fölcserélvén idősíkokat, sorsokat - a Martinovics-per évfordulójára készült Irtás reprezentálja. Leginkább avval, hogy kíméletlen logikával bontja ki, viszi versszakról-versszakra, egy kép - „dölyftelenszép szálfaerdeink” - átváltozását, mondhatni megdicsőülését. A meg nem adástól a halálig - és mégis: az örök életbe! „Megjelölt fák érzik: / tagjaikban fűrészpor kering. / Messétek föl halott ereink: / élő cserjét vérzik. / Tavasz-túlzó példa: / minden irtás újranépesül, / ha a hegyet harsány-ékesül / beborítja vérfa!”

A történelmi „arcképcsarnok”, miként a fenti idézet mutatja, eddig jutott érzésben, hangban. A verseskönyvnek tulajdonképp az Egy és száz ciklus adja - némileg a költő szándékától eltérően - a „feliratos téglákat”. A rettenetét, mit egy Mikes-levél közvetít Rodostóból, jobbára a szójátékon alapuló groteszk oldja. A Kietlen ünnepben, bár a költő harmadik verseskötete, nem alakult még ki teljesen az egyéniség. A továbblépés, úgytetszik, elsősorban az önfegyelemtől függ. Mikor lesz az eddigieknél nagyobb bátorság a tanult „idegenek” eldobására? Ha a költő úgy érzi: evvel nem veszít, hanem csak gyarapodhatik. (Magvető).

5

65