Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 4. szám - Laczkó András: „Hát ezért bolondultunk?” Ady és Rippl-Rónai párhuzamok
sós portré megrendelésért” készült. Ezzel összefüggésben mondott véleményt a művészi hazafiaskodásról. Ügy látta, hogy a századforduló után 400 alkotóból legalábbis 300 olyan, akik inkább „hazafias” művészek, mint igaziak. Az irodalom, a zene, a szobrászat, a festészet területeiről nevek sorozatával bizonyította, hogy nemzeti és egyszersmind nemzetközi lehet ugyanazon produktum. A névsor önmagáért beszél. Nem lehet véletlenszerűség, hogy az említett nevek csaknem kivétel nélkül szerepelnek Ady cikkeiben: Balzac, Shakespeare, Ibsen, Csajkovszkij, Gounod, Rodin, Wagner, Hauptmann, Gorkij, Sienkiewicz, Degas, Delacroix, Renoir, Zola, Cézanne, Rubens, Verdi, Tintoretto, Tizian és sokan mások. A nevek mellett persze az a lényeges, hogy mit bizonyítanak velük. Rippl- Rónai azt, hogy miként alkothat szétválaszthatatlan egységet a nemzeti és a nemzetközi jelleg. Hangsúlyozta: a „művész iparkodjék külföldön értékre emelni tehetségét, mert csak így van módjában, hogy.édes hazánk szépségeit, érdekes típusvilágát jellemző vonásaiban, lehetőleg egyénileg felfogva az utókor számára dokumentálhassa. - Az általános tapasztalat azt bizonyítja, hogy az ipari nemzeti művészet csakis ilyen érzés megnyilatkozásában jogosult és képzelhető el: így aztán, ily alakban, lehetséges nemzeti jelleggel felruházni művészeinket, akiknek azonban nemzetközileg is meg kell állni a helyüket. Mert téves azon hit, hogy a művész csak nemzeti művészetet csináljon.” A hazai gyökérből táplálkozás, illetve az azon való túlemelkedés egyik nagy dilemmája a századforduló utáni magyar szellemi életnek. Az újra törekvőknek és a „hivatalosoknak” egyaránt nem volt közömbös, hogy miként határolják körül a „magyar nemzeti művészet” tartalmát- A Modem Művészet című lap rovatot nyitott - A holnap művészei felirattal - ennek tisztázására. Rippl-Rónai ott közreadott nyilatkozatában a „nemzeti motívumok interpretálását” emelte ki, azt, hogy az itthoni festőknek, szobrászoknak és íróknak a hazai táj, vidék elemeit kell megfigyelni, de - s ez a lényeges - nem külsőségeiben. „Mert nagyon téves azt hinni, hogy vidéken .csakis’ a parasztélet magyar. A magyar motívumok és a .magyar’ művészet közt igen nagy különbség van. Olyan nagy, hogy igen könnyű megérteni, ha arra az alapra helyezkedünk, hogy művészet csakis nemzetközi értelemben művészet. Más nem is lehet.” Más szóhasználattal, mélyebb indulattal ehhez hasonlatos dolgokról szóltak Ady újságcikkei, versei. Ismeretes, hogy a francia főváros segítette át az úri Magyarország „lelki határain”, láttatta meg vele, hogy a magyarság csak akkor tudott és tud fontosat adni, ha együtt halad a Nyugattal, ha a magyarsága európai mércéjűvé vált. A kettős kötődés, az itt és ott egyaránt szorító volta összegződött a Gare de l’Est-en néhány szakaszában: Fagyos lehellet és hullaszag Szállt ott minden virág felett. Elátkozott hely. Nekem, hazám. A naptalan Kelet. Mégis megyek. Visszakövetel A sorsom. S aztán meghalok, Megölnek a daltalan szivek S a vad pézsma-szagok. 43
