Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 4. szám - Laczkó András: „Hát ezért bolondultunk?” Ady és Rippl-Rónai párhuzamok

annak megállapítása, hogy ízlésbeli közösség volt közte és Rippl között (aláhúzva kell utalni arra, hogy az új és magyar kulcsszavak szerepeltek Rippl-Rónai neve mellett). Mindazokat, akik más, szebbet, jobbat akartak, mindketten nagy elismerés­sel említették. Azt a művészetet viszont, amelyik „megvénült”, hozzáöregedett a hivatalos vagy más szóhasználat szerint konzervatív irányzatokhoz, csaknem azo­nos módon utasították el. A párizsi „független” piktorok 1909-es tavaszi kiállí­tásáról sajnálkozva írta Ady, hogy divatba jöttek „Pedig ez évben még helyet is nehezen kaptak ezek a rakoncátlan el nem ismertek. Végül államilag helyhez, helyiséghez juttatták őket, s egykor legátkozottabb vezéreiket dicsérve dicsérik a legtanáribb kritikusok. Íme, még annak a dicsőségnek sincs maradandósága, me­lyet a világ nem akar elismerni.” Hosszan szólt és legtöbbször kategorikus ítéletet mondott ugyanezekről Rippl-Rónai. Azt fejtegetve, hogy mi volt a különbség a régi és az új Szalon között, hivatkozik Zolának a Revue Blancbe-ban megjelent cikkére, amelyiknek lényege, hogy az új művészek finom „nuance”-okkal dolgoz­nak, s „éppen ezek a finom, alig látható különbségek teszik nagyon változatossá és sok esetben individuálissá a kiállítást. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy ahány képet, annyi művészt, annyi egyéniséget találunk itt, tehát épp ellenkezelőeg, mint a régi Szalonban, ahol senki sem törekszik egyéniségre, amiért ez valóban úgy hat, mintha mindnyájan egy edényből dolgoznának: tanárok, tanítványok — aka­démikusok.” A finom különbségek adják meg a művek erejét, hamvát, szépségét. Ezért figyelt fel rájuk Zola, s tartotta őket sokat ígérőknek. Törekvéseikből - jegyezte meg Rippl-Rónai — sokmindent be is váltottak, de „ma már ez is tel­jesen degenerált” társaság. Rippl-Rónai számára az akkori új festészet egyik legkifejezőbb egyénisége volt az iránytadó mester, Puvis de Chavannes. Emlékezései mellett sok más írá­sában hivatkozott arra, hogy mennyire a hatása alá került és miként tanult tőle természetismeretet, hogyan csodálta tájképeit. Érthető így, hogy az „újabb deko­ratív festészet legnagyobb” mesterének nevezte, műveit Giotto, Signorelli és Beate Angelico alkotásai mellé helyezte. Személyes ismeretségükből is következett, hogy részletekbe menően tudott a képek készültének hátteréről. S ahogy Adyhoz Gauguin, úgy teremtette meg Puvis piktúrája Babits Mihállyal a kapcsolatfelvé­tel lehetőségét. Rippl-Rónai szinte elemző módon szólt arról, hogy Puvis női port­­réinek arcán miért gyakoriak a szép kifejezések: „A nőket a szerelem nemcsak érdekessé teszi, hanem meg is szépíti. A nő akkor szép igazán, ha boldog, és akkor boldog, ha érzi, hogy szeretik. Talán ebből indult ki Puvis is, és talán rész­ben innen van, hogy ő maga is boldog ember képét mutatta - mindig megelége­dettnek látszott. De művészetén is testtel lélekkel csüngött.” Babits még a fes­tő emlékezéseinek megjelenése előtt írt egy hosszabb tanulmányt Modern impresz­­szionisták címmel, s abban ő is a „legnagyobb” jelzővel illette Puvis de Chavan­­nes-t. A szóhasználat egyezése alighanem a hasonló ítélkezés bizonyítéka. A keresetlen természetesség szembeállítása az akademizmussal, illetve az „igazi”, „új” művészet és á „hivatalos” ízlésrendhez idomult artisztikum ellentété­nek megmutatása Rippl-Rónai írásainak egyik lényegi eleme volt. Több helyütt visszatért arra, hogy milyen veszélyt jelent a közönségre nézvést a művészvilág­nak azon terméksorozata, ami „egy kitüfttetésért, vaskorona rendért vagy néhány 42

Next

/
Oldalképek
Tartalom