Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 4. szám - Laczkó András: „Hát ezért bolondultunk?” Ady és Rippl-Rónai párhuzamok
feszültsége predesztinálta arra, hogy társadalmiság irányába keresse a művészi célok elérését, a feladatok megoldását. Erre a festő nem is gondolt. Az artisztikum szerinte olyan szuverén terület, amelyen belül kell keresni a megoldást. Az egyező és eltérő vonásokkal azt kell ma bizonyosan látni, hogy Ady és Rippl-Rónai egy táborban voltak, mindketten akarták az újat, tettek érte. * Közös útjuk fontos állomása volt a Gauguinnel való találkozás. A francia festőt sok egymást megértő művésztársaság tartotta „úttörő” mesterének. Az 1894- es Mars-mezei Szalon-beli kiállításon sikert aratott Rippl-kép, az Öreganyám a személyes ismeretséget is megteremtette Gauguin és a magyar restő között. (Piktúráját sokan és sokszor hozták kapcsolatba a neves franciával és Van Goghgal). Rippl-Rónai Emlékezései egyik fejezetében ki is tért erre: „ők ketten azok, kikhez - bár más utakon haladtam - végeredmény gyanánt látszólag talán legközelebb jutottam művészi rokonságban. Van köztünk bizonnyal hasonlóság, pedig egyikünk se kereste azt. Különös véletlennek és a természet és művészet lélekben gyökerező hasonlósága lehet a közös kútforrás, melyből mindhárman merítettünk.” Gauguin ekként olyan előd, akihez belső kapcsolata volt Ripplnek. Más jellegű, de hasonlatosan mély vonzódás alakult ki Adyban a francia festő iránt. Bölöni György több helyen említi, hogy mily sokat beszélt Adynak Gauguinről, és kapacitálta, hogy a Salon d’Automne kiállításán nézze meg. Erre Bölöni szerint nem került sor, de Ady mégis írt a Budapesti Naplóban egy tárcát, melynél kifejezőbb megítélése alig volt akkoriban Gauguinnek. A költő értéséről és érzékenységéről mi sem tanúskodik jobban, mint az, hogy a párizsi Nationale Szalon 1907-es tárlatáról készített cikkében francia műkritikusokkal szemben határozta meg Gauguin és Rippl-Rónai piktúrájának viszonyulását. „Rippl-Rónai egyetlen magyar sociétaire-je a Szalonnak. Jellemző, hogy nem is mint piktor, hanem mint dekorátor. S még egészen modern fejű kritikus is, aki egyébként meghódol a magyar művész erejének, ráfogja, hogy nagyon megfigyelte és félreértette Gauguint. Mi is hallottuk azt, hogy a fiatal Rippl- Rónai Normandiában kóborolt és festett Gauguinnel, akinek akkor még francia megértője nem volt. Talán föl is lehetne fedezni, hogy valamit tanult Gauguintől. Nem iszonyú bűn az utolsó évszázadnak talán legoriginálisabbnak látó festőjétől tanulni. De mennyire nincs igaza ennek a francia kritikusnak. Mennyire új, magyar és Rippl-Rónai a mi Rippl-Rónaink.” Ezzel a gondolatmenettel Ady végül is minősítette a magyar festőt. S ez olyan eleme kapcsolatuknak, ami fordulópont értékű, hiszen a közvetettségből a közvetlenségbe való átmenetet jelenti, s ezzel együtt a művészetfelfogásban azonosságokat. Paul Gauguin című írásában Ady azzal magyarázta az eredetiséget, hogy a francia művész szakított minden sablonnal, sőt az akkori élettel, kultúrával, civilizációval is. Már kortársai utaltak arra, hogy itt végül is a modernség problémájával nézett szembe, s kimondta az önnön lírája szempontjából is lényeget: „Ő mindig összefoglalt és nem szétbontott.” Ennek jegyében állította párhuzamba Gauguint és Rippl-Rónait. Pontosabban, a dekoratív fajta festészet követésében. Az elmondottakhoz téve még, hogy Ady a festő századforduló utáni képeit hosszabb ideig figyelemmel kísérte, nem túlzás 41
