Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 4. szám - Drescher J. Attila: A Faust-figura metamorfózisai
emberi törekvések ábrázolására. S nincs már távol a megkapó és életveszélyes nietzschei filozófia sem, mely az őrület felé taszít gondolkodót és szimpatizánst egyaránt, s - mint a Mario-novella Cipollája vagy a Varázshegy Naphtája - a Faust-regény Leverkühnje taszító egyéniségével is bűnös fogságában tartja a lelkeket. Mann Faustjának sorsa így esik egybe a németség sorsával. A nagy művészetből kizárt nép - megbabonázva a bűvös ideológiától - maga is önelpusztítását készíti elő. A lelki egészség, s az emberi megőrzése lehet a kiút - sugallja a tragikus történet és a ráfelelő világtörténelem. Faust elígérkezik az ördögnek, de ez itt már döntően művészi-orvosi folyamat, nem az eredeti értelemben vett, vallásos vagy metafizikai aktus, hisz az isten és ördög közti polaritás az író korában így már nem létezik. Nem véletlenül kezdődik Mann regénye a Dante Infernojából vett mottóval, mely azonban a csillagokra tekintő optimizmus helyett a 2. ének első sorait citálja, az alvilágba vezető út előkészületeit... Hasonlít és más a goethei és a manni feldolgozás: mindketten örök kérdéseket feszegetnek hősükkel: mi az ember célja a földön, hogyan kell vagy érdemes élnünk? S a válaszok sora - Mann-nál - cseppet sem megnyugtató, csak tagadó válaszok érkeznek. Nos, hát hogyan? Goethei tanulság perdül elénk a manni negációk után: csak értelmesen élve éri meg, s ez a közösség és a felebarát figyelembe vétele, akár alkotó szolgálata, mely mindkét felet boldogítja. Figyelmet érdemlő eltérés, hogy míg a példakép Faustja a kisvilágból és tudós-zugából menekül mintegy a nagyba, Mann hősénél megfordul a sorrend: a tudós izolációjának színtere, a cella az utolsó állomás, amelyből Goethe hőse kimenekült. Amaz a teóriák száraz világából menekül a hasznos praxisba, ez a totális elszigeteltséget választja menedékül, „igazolván” a tragikus variánst. A modern kultúra krízisének és túlérettségének levegője keveredik a német későközépkor atmoszférájával, itt a paktum a szerétéiről való lemondást, az érzelmek elvetését jelenti. (Érthető Schönberg háborgása az inkrimináció kétszeres pikantériája miatt: egyrészt a zenei lelemény elcsenése, kifecsegése, másrészt a kínos összefüggés a főhőssel.) Ha a művészi hajlamot kompenzációként, testi fogyatékosságként fogjuk fel, szinte nyilvánvaló a szellemi elzárkózás is. Ez a dekadencia kínált mélységes analógiát a hanyatló korszak szellemi és erkölcsi romlásához. Mann e művével és Faustjával írja a 40-es évek kormos egére a maga humanista indíttatású aggodalmát: Quo vadis, Európa? S noha Faust alakját egyértelműen a regényével idézi, más műveiben is felmerül az analógia lehetősége. Ezt írja: „A Faust (Goethe műve - D. A.) az emberiség jelképe, s kezem alatt valami effélévé formálódott József története is...” Másutt, pl. a Varázshegyről szólva is emlegeti Goethét és a Faustot. Leverkühnt örök Mann-motívumok építik: a művész-polgár ellentét (noha a hős nem szenved itt a másmilyenségtől, ő eleve más, s távolságot tart az emberekkel) ; nagy szerepe van az eltérő szülői génörökségnek is, mint annyi Mannhősnél (erős zenei vonzalom, misztikus spekulációra való hajlam, teológiai elmélyülés és válság stb.), s alakjában fellelhető az örökölt vagy szerzett betegség és a zseni szimbiózisa. A Mann-hősöknél a betegség igen gyakran az alkotói tevékenység gyökere. Leverkühn apja, Jonathan is természettudós, és misztikus ihleté-35
