Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 4. szám - Drescher J. Attila: A Faust-figura metamorfózisai
történetét írta meg Mann e művében is, hőse ugyancsak ambivalens alkat, de nem a régi értelemben. Szellemi fenség és zárkózottság és a démonira való hajlam jellemzi. Pár sikeres év reményében eladja az ördögnek az értelem lehetőségét. A Buddenbrooks óta Mannái kimutatható zenei motívumok most is a halál felé csábulás, az életellenesség eszközei (emlékezzünk korai Wagner-vitá'kra!), s itt mindez lelki komponenssé válik. A Doktor Faustust követte később Mann esszéregénye a Faust-mű keletkezéséről: Die Entstehung des Doktor Faustus, Roman eines Romans, (1949). Az előzmények legalább ennyire izgalmasak: már 1905-ben megvan Mann előzetes terve egy novellához, melynek középpontjában egy szifiliszes művész alakja áll. (Orvosilag állítólag igazolt tény, hogy a szifilisz termékenyítőleg hat az agytevékenységre.) A mérgezett vér kábítószer, inspirál, szenvedélyes zsenit kreál, aki csodás dolgokat alkot - az ördög vezeti a kezét. Végül aztán elviszi, ti. a paralízis. Fölös irodalomtörténeti pletykának hat a figura ötvözése, előzményei; szükségtelen az indiszkréció és pikantéria ennyi idő távolából is. Az ördög itt is már a benső osztódása, kevésbé igazi ellenpont. Leverkühn intellektuális elszigeteltsége, nyaktörő szellemi mutatványai, az emberiről való lemondása az író vádbeszéde is dekadenssé lett polgári művészet felett, mely képtelen ellenállni a fasiszta mételynek. Megmenthető-e ez a Faust? A sírás-motívumot (mely másutt is felbukkan Mann műveiben, miként Goethénél is) mint a humanizmus egyik megnyilvánulási formáját értelmezhetjük, amely a megváltás lehetőségét hordozza még magában, bár ténylegesen nem változtat már, így a hős sorsa elrendeltetett. Mann célja a korszak bemutatása a vétkező művésziét által, s a modern Faust foglalkozást vált: muzsikussá lesz. (Hermann Hesse, a kitűnő svájci remete író a zenéhez való megható és fatális viszonyt már 1927-ben a németség sorsaként szemléli!) Sajátos manni megnyilatkozás és meggyőződés tükröződik 70. születésnapja alkalmából, tartott előadásában (Deutschland und die Deutschen): felfogása szerint a monda hibájának kell betudnunk, hogy nem hozza összefüggésbe Faustot a zenével, pedig Faustnak muzikálisnak, muzsikusnak kéne lennie . . . A zene ugyanis démoni terület. Mann szerint Németországot az a típus reprezentálja, mely a démoni és a moralista ötvözetéből keletkezik. (Ezért érdekfeszítő, hogy Zeitblom, a krónikás barát mindannak a megszemélyesítője, melyet Leverkühn később megtagad és lebír.) A fentiekből is következik, hogy Mann Faustja a német lényeg megfelelése a maga korában. A humanista ideált megtestesítő népmondára támaszkodik a regény is (Mann szavával a „Schmerzenbuch”), de a népkönyv Faustja már csak annyiban modell Mann számára, hogy pszichológiai fogókkal ízekre szedi, és kultúrkritikai értelmezését adja. Tragikus történet, mert a modern polgári művészet tragédiáját mutatja be az imperializmus korában, s a tragédia kettős: Leverkühn életében is művében is a német társadalomban is lejátszódik. Az önizoláció helyett okos szorgalom lenne szükséges, mely a földi körülmények jobbítását célozza. Ehelyett embertelen és barbár útra téved, s eljut a klasszikus értékek és eredmények viszszavonásáig. Azért is különleges a manni feldolgozás, mert irodalmi közegben mutat be zenei példát. A zene - az ideológiai felépítmény része és formája -, alkalmas az 34
