Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 4. szám - Drescher J. Attila: A Faust-figura metamorfózisai

A második rész miatt mindig kísértett a gyanú, nem két külön műről és Faustról van-e szó? Hisz más a világ, a mű felépítése, nyelvezete, cselekménye, alakjai. Csak az első részben kötött paktum köti össze a részeket, mely végigkíséri Faust életét. Goethe egy műnek tekintette a két részt, azaz a másodikat befejezésnek, s ezt nemcsak Faust halála indokolja. Faust együtt öregedett alkotójával, sőt megelőzte az évek számát illetően. Az első rész esendő és élveteg embere később a rákényszerített külvilághoz indul, bárha keresi is az oldódást. S ahogy a nyelvezet, úgy lesz szenvtelenebbé a jellem is, ld. Philemon-Baucis epizód. S bár Goethe művét tudatosan az utókornak szánja, az emberiség okulására, az utóbb megcsúfolja . ..

30 évvel halála után, 1862-ben Fr. Th. Vischer (a „Vau Fischer”) szatírát ír Der Tragödie dritter Teil címmel, s a tett még szimpatikusabb műfaj esetén is komoly vétkezés Goethe emléke ellen. Ám megindult már a kultusza elleni küzdelem, (hogy később megerősödve kerüljön ki belőle), s látható, hogy joggal féltette az öreg költő a lepecsételt kéziratot a hiéna utókortól.. . Nietzsche is gúnyolja: das Ewig - Närrische, persziflálja a végsorokat.

A különféle Faustok mindig a korszakok Faustjai. Goethe Ösfausztja a kor konvenciói ellen ágáló avantgárd ifjú, s nincs mentőakció számára. A Faust első része menekítéssel végződik, története a nagy tervek kora Faust és alkotója számára (ezért kell az ördögi segítség). A befejező részben megőrzi legjellemzőbb tulajdonságát Faust: nem lel nyugalmat, viszont több már e részben a költő által is jelzett irónia és játék, mégpedig kettős játék. Hans Mayer nagy intuíciója a Brecht Kurázsi mamájával való összevetés: amíg Brechtnél színészi követelmény az elidegenítő mozzanat (a hősnő mást mond és mást csinál a kezével), addig Goethénél pokoli fintor az agg és már vak Faust félreértése, egészséges nyüzsgésnek, munkazajnak véli a sírját mélyítő ásók pengését... Ez aztán alaposan megkérdőjelezi az optimista véget és az azt méltató elméleteket. Dehát nem hiába óvott a vénülő mester: a Faust kapcsán „igen komoly tréfákról” beszélt.. . Így aztán legalább is kétséges Goethe igazi állásfoglalása Faustja és az emberiség jövőjét, s az életpéldát illetően.

Pedighát. Ha visszagondolunk, a népkönyv Faustja jó kopóként vizslatta a világokat földön-égen, s bűne - a fogadás -, abban rejlett, hogy a korideológia szerinti lehetetlent kísértette meg, így eleve potenciális vesztes volt. Goethe hőse egyenjogú fél volt az ördöggel, sőt fölénybe is került vele szemben, ő diktálta a fogadás feltételeit. Mefisztóna'k meg kellett dolgoznia Faust leikéért, s végül hiába törte magát. Rosszul szerződött Goethe ördöge, hisz Fausttól függött a bére. Az ördög pedig végig bölffölt csupán, egyetlen adúja maradt: Heléna, s majdnem nyert vele. S csak dramaturgiailag másik aktor, valójában Faust lelki másodlata, a benne - és bennünk - élő démoni. (Liszt mutatja majd meg a zene lehetőségeivel a két én szimbiózisát, mikor egyszerűen tonalitást vált, nem dallamsort !)

A goethei Faust fejlődésének vagyunk tanúi, mikor a földi «avakért, ellenszolgáltatásokért szerződő Faust már nem a kíváncsiság okát és a mágikus hatalommal való időleges élés lehetőségét kívánja, hanem azt az állapotot, melyben időtlenné válik a pillanat, melyben a közjót szolgálja, s már nincs szüksége ördögi támogatásra. Ha eltekintünk a dráma ironikus jelenétől, valóban pozitív

30