Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 4. szám - Drescher J. Attila: A Faust-figura metamorfózisai

tatja eszünkbe Winckelmann és a görögség kapcsolatát: „Edle Einfalt, stille Grösse”. Goethe 1777 végén írja a halhatatlanná tett von Stein asszonynak az „alsóbb” néprétegekről: „Mégiscsak itt találhatunk meg minden erényt, együgyűséget, szerénységet, őszinteséget, hűséget, örömet még a legcsekélyebb jónak láttán is, ártalmatlanságot, türelmet...”, s noha az utolsó szavak már egyéb asszociációkat is elindítanak bennünk, s hathat az ifjú költő véleménye fiatalkori naivitásnak és lelkesültségnek is, a vonzalom letagadhatatlanul jelen van, s munkál tovább.

Goethénél ível fel ismét a figura hangulati görbéje, reményt keltő alakká rajzolja át - hogy aztán csúfot űzzön figyelmetlen olvasóival. Goethe a maga prosperáló és termékeny életét is alapul vette hősének formálásakor, s bár Faustja végső soron a tökéletesség alacsony fokán áll még, rálépett már az útra.

Az évszámokkal is jelezhető állomások: 1772-90: ösfauszt; (a Töredék címen korábban kiadásra került rész kevesebb ennél). Egy bizonyos Luise von Göchhausen kisasszony - mellesleg púpos udvarhölgy - menti meg az utókornak 1887-es kéziratmásolatával. 1808: a Faust első része; 1831: a második vagy befejező rész), többek szerint: újabb változat, megtoldva ezt a második rész állítólagos kettős zárásának tételével). Faust az első rész „kisvilágának” ifjú szerelmese, s csalódott tudósa, majd a „nagyvilág” tapasztalt államférfija és öregedő bölcse. Mindkét életszakasz élénk Goethe-reminiszcenciákat tartalmaz. S ha mindebből ki is emelnénk Goethét, megmaradna a mondabeli Faust doktor vegyes élete és esendősége, vagy - példának okáért - a császárok körül legyeskedő von Nettesheim alakja. S Goethe roppant érzékenységgel észrevesz egy régi s újra (még mindig?) időszerű problémát, az azóta is gyakran megírt határproblémát, itt: a tudósság és sarlatánság, a művész és amatőr, a hozzáértő és a meg nem értett gondját, s dilemmáját, s ez is fűszerezi remekét.

Megpróbál eligazodni a zilált adottban s másoknak is mintával szolgálni. Lukács György Goethében éppen a rendteremtő elmét látja, akinél talán minden e rendből keletkezik. Az is Goethe érdeme -, s erre korábban is utaltunk hogy meglátja a „csillogtatni nem tudókban” a legfontosabbat, amely akár a közízlés erkölcsi előítéleteivel való szakítás árán is áttör: az emberi-erkölcsi együttesét, így születhet művében is valami általánosan demokratikus, ami a jövő számára is érvényes és példaszerű.

Goethe a memento móri túlvilági, misztikus, bár értékszervező gondolata helyett a memento vivere bölcsességére emlékeztet. „Sajátos archaizmusa” (Sőtér) a korábbi korok embertípusának vonásaiból az új kor új emberét teremti. Faustjának törekvéseit viszont az agg Goethe nem állja végig: az ifjúságában korlátlanságot istenítő költő visszatorpan a végső megismerés előtt. Belenyugvás, bölcs rezignáció, öregkori ártalom? Az újtól való berzenkedés? Valami visszafogja. Az éteriből visszaereszkedik a földre. Talán mert már tudta (ő, aki annyi mindent tudott): egy ponton a tudomány újra mágiává, emberellenes eszközzé válhat, s az ismeretlen, de elképzelhető iszonyattal szemben jobb a rendbe szedett, biztonságos jelen.

Goethe jól ismerte az életet, az anyagi világot és az embereket. Természettudományos tevékenysége is közrejátszhatott abban, hogy felismerte a fény és árnyék mint két szükségszerű pólus, egyenjogú és szinkron erők létét az emberben is.

29