Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 1. szám - Fried István: Három elemző világ
tőségét. Amit Vörösmarty még a Tündérvölgyben fogalmazott meg (ti.: „Nincsen halandónak szava tündér fülhöz”), az itt, a mű elején dokumentálódik. Csongor valójában nem érti, miért kell elválnia Tündétől; nem tudja pontosan, ki választja el szerelmesétől; nem érzékeli, hogy a lelepleződés, a szinte jelképes ellenség közvetlen fenyegetése elől miért kell Tündének elmenekülnie. Csongor még nem vált teljesen a mítosz beavatottjává; nem köti őt már a valóságos világ, de egyelőre inkább a mesék szintjén gondolkodik. Tény, hogy valóságos földi vándorútja véget ért. Csongor eljutott a mesék csodaalmát termő fájához. Felfogta, hogy itt kell megpihennie; sejti, hogy valószínűleg itt vár rá a boldogság. Rátalál Tündére (helyesebben szólva: Tünde talál rá!). Csakhogy Tünde nem vetette még le tündérségét, a halandó Csongor szavai nem teljes értelmükkel jutnák el a „tündér fülhöz”. Viszont, Tünde gondolatvilágába nem tud még Csongor beleilleszkedni. A közkedvelt és közismert mesei fordulat ezért nem teljesedhet be (boldogan éltek, míg nem nem haltak). Mivel Tünde egyelőre halhatatlan, és nincs szándéka, sem módja lemondani a halhatatlanságról. Ugyanakkor Csongor kilépett a földi, a köznapi vonzásköréből, és a mesevilágba lépett be. A mesevilágba, amelyben viszonylag egysíkú allegóriák uralkodnak; s amely sokkal áttetszőbb, mint a mítosz birodalma, amelynek Tünde része. A mesevilágot azonban nem választja el áthághatatlan szakadék a mítosztól. Ugyanis a mítosz teljes jogú részévé akkor lehet valaki, ha beavatják a mítoszba: S ez a beavatás fokozatosan történik meg. A felvilágosodásnak ilyen értelemben feltehetőleg a Varázsfuvola a legreprezentatívabb alkotása. Itt a főhős a szabadkőművesség" allegóriáinak megértése és elsajátítása révén jut el a beavatás legmagasabb fokú szintjére, s lehet bölcs és boldog. A szándékot (az allegorizálást) tekintve evvel rokon Goethe: Wilhelm Meistere, amely műben szintén titokzatosnak tetsző erők irányítják az evilági hős tisztulási és beavatási folyamatát. Más típusú alkotás a Faust II. része, amelyben a katolikus misztika éppen úgy átértékelődik, mint a görög vagy egyéb mitológia. A Faust II. részének V. felvonása már nem marad meg az allegóriák könnyen megfejthető együttesénél; olyan jelképrendszert épít föl, amelyben nem egyedül az egyéni boldogulás és az ésszerűbb-logikusabb társadalmi berendezkedés és ezáltal költői magatartás kérdéseire ad választ a szerző. Emberiség- és jövőlátomássá tágítja ki a valóságos, a mitológiai, a mesei, a keresztény misztikából származó elemeknek a túlérett klasszicizmus hierarchizáló rendszerét túlnövő együttesét; és olyan, immár nem csupán a felvilágosodás bölcseletére alapozó értelmet kölcsönöz a műnek, amelyben a romantikus költő és bölcselő is megtalálhatja a maga magatartásának és a világgal szemben elfoglalt — rendszerint kétkedő — álláspontjának igazolását. Ilyen értelemben tartjuk fausti típusúnak a Csongor és Tündét. Nemcsak a „Tudós” eszmerendszere és részben még a Éj monológja nyúl vissza a felvilágosodás nem egy tételéhez. A mű egészén érződik, a Varázsfuvolával, az Oberonnal való rokonság révén, hogy költőnk sosem gondolt a felvilágosodással való szakításra. Éppen ellenkezőleg, egy sokoldalúan értelmezett felvilágosodásfogalom romantikába való beépítésével lett a Faust-típusú művek egyik úttörő darabja. 19
