Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 3. szám - Fried István: A literátor (Babits Mihály és Kazinczy Ferenc)

madhat sejtelme, hiszen ez a költő vállalta földi sorsát. De hivalkodás nélkül, csendesen, a földön maradva, olykor a földhöz szegezve. Verseiben nem erről beszél. Művében a valóságos történelem sziklás caplató hétköznapi sors fölé, a magyar múlt barlangjaiból „szívenvágó, sikító dudaszó” és citeraszó fölé, ,,kis, nyegle városa” fölé, „végzés, csapás, határozat, föllebbezés” és „nyolc némaságba zárt év” fölé, „és szívgörcs, Hivatal” kínjai, „Szalonta, Nikla, Sümeg” érte is eljövő harangjai fölé, a látomásokra predesztinált ember gyönyörű képességével a Mindenség belső lényegének - talán az ötödik elemben lebegő? - ábráit emelte „az ég halikrás ultramarkjára”. - Így maradt, ha kellett, még földi sorsa ellenében is hűséges, a tehetsége karakterébe programozott költői elrendeléshez. Így szerezte vissza, s így őrizte meg verse autonómiáját. Így mentette át az időn a költészet - oly könnyen veszendő - szabadságát.