Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 3. szám - Pomogáts Béla: Az élet álom - Jékely Zoltán költői indulása
POMOGÁTS BÉLA: Az élet álom — Jékely Zoltán költői indulása — Jékely Zoltán elégikus költő, líráját emlékek és álmok szövik át. Jellegzetes gesztusa a búcsú, lelkiállapota az elvágyódás, a múltrarévedés, a világ iránt érzett testvéri szánalom. A múltban kutatva, emlékeken merengve, álmokba merülve fedezi fel önmagát, személyiségének titokzatos benső tájait. Az önelemzés mintha költői élettervet valósítana meg, a múlt fölé hajló figyelem akár szándékos lehet. A vallomás azonban mindig ösztönzés, megnyilatkozásait a pillanat kegyelme és kényszere hívja ki. Jékely olyan természetesen ír verset, akár a romantikusok és a szimbolisták, hangjában semmi mesterkéltség, annál több elemi erejű őszinteség. Nem szereti a „laboratóriumi” költészetet, a formakereső kísérletezést, noha a formának, akár a formateremtésnek is fölényes mestere. Hangpróbák nélkül énekli a legváltozatosabbb dallamokat, műfordításaival igazolja, hogy milyen eredendő művészi biztonsággal tud bánni a legravaszabb formákkal és újításokkal. Nemcsak természetessége avatja költővé, akár a fogalom romantikus értelmében, hanem hangja is, a „bel canto” szárnyalása, zengése, önfeledt dallama. Abban is a romantikusok és a szimbolisták rokona, hogy legfőbb eszközének a muzsikát választotta. Verlaine híres „art poétique”-)át fogadja el: „De la musique avant toute chose”. A zene példájában a művészi tisztaság elvét keresi. Első kritikusa, Szerb Antal, az éber emlékezetben látta költészetének kulcsát. „Különös összeállítású lélek - állapította meg - már az érzékszervei is úgy alakultak, hogy költő legyen belőle. Huszonegy néhány éves, de máris csupa emlék, csupa múlni nem akaró régi borzongás, csupa továbbélő gyermekkori félelem. Költészete zarándoklás egy elveszített birodalom felé.” Valóban a múlt szűnni nem akaró vonzása, a képzeletben és álmokon elhatalmasodó nosztalgia szabta meg az első versek világát és szemléletét. Jékely ifjúságának gyötrelmes élménye a kiűzetés, az hogy gyermekkorának játékos világát, varázslatos természeti környezetét, magát a gyermeki derűt el kellett veszítenie. Attól fogva, hogy családjával Erdélyből Budapestre költözött, nyughatatlan vágyódással tekintett vissza gyermekkorának elhagyott tájaira. Gyakran álmodott az elveszített otthonokról, versek sorában idézte fel a gyermekévek enyedi tündérkertjét, a kollégiumi diákéletet, az erdélyi természetet (Álom a sétatérről, Elhagyott lakások siratása, Nagyvakáció az enyedi kollégiumban). Természetélménye az erdélyi tájból eredt, a 23
