Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 3. szám - Fried István: A literátor (Babits Mihály és Kazinczy Ferenc)

Milyen csodálatos az, hogy élnek közöttünk emberek, akik, ha kinéznek a tóra, az már festmény, és ha föletnelik a horgászbotot, az már vers. Milyen nagyszerű dolog az, hogy a múzsái lét, amely oly gyengéd és ritka, most itt közöttünk jár. Nemhogy mesterkednie nem kell, nemcsak erőlködnie nem kell. Ahhoz, emit önkéntelenül átél, semmit nem kell hozzátennie, hogy abból költészet legyen. Ez a csodálatos. Ez a poétikus temperamentum titka és varázsa.” - Nemhogy Takáts Gyulát, de a tőle majd három évtizeddel idősebb Egry József oeuvrejét is - ugyan hányán ismerhették akkoriban? - Gondolom, alig néhány kézen össze lehetne számolni. Ezért nem volt ez az összevetés olyan nyilvánvaló a negyvenes évek végefelé, mint mostanság, a nyolcvanas évek küszöbén túl (ami egyébként arra vall, hogy - lám - mégiscsak van előrehaladás az irodalmi tudatban, ha nem is mindjárt a fény sebességével terjedő).

Nos, Egry, akitől a tomaji kis, elvadult temetőkertben, s összesen kilenc gyászoló jelenlétében Bernáth Aurél úgy búcsúzott, hogy „hiteles volt minden gesztusa, minden ecsetvonása, a szive vezette” - egy évtizeddel korábban a következőképpen vallott Kassák Lajos kérdéseire, anyagához és tárgyához: a világhoz való festői viszonyáról: - Nem a Balatont festem. Azt festem, amit a Balaton mond nekem. Festői nyelven szólva, nem azt festem, amit látok, hanem amit láttat velem a táj. - Vajon nem éppen ugyanez a viszony: ennek a benső rezonanciának a tündériesen szárnyaló materializmusa, amelyre csak az emberi szem, az emberi lélek és az emberi szellem képes, a valóság színes röntgenképének a víziója teremtette meg Takáts Gyula verseiben is - Fodor András pontos kifejezésével élve - „az ember és a természet közt játszódó misztérium beszédes színpadát”?

Dehát ahogyan Egryvel kapcsolatban is elhangzott, s nem csak a világ rejtett lényegét, láthatatlan szellemi arcát feltáró művésznek kijáró elismeréssel, hogy „valóságtávoli festő”, hiszen a „Semmit”: a fény megfoghatatlan és anyagtalan káprázatát teszi láthatóvá: úgy Takáts Gyulával kapcsolatban is hangot kapott az a nézet, mintha misztériumának - némelyek szerint: idilliumának - a színpadáról hiányoznék a szociográfikus értelemben valódi emberi történet realitása.

Lehetséges volna csakugyan, hogy - mint a Bolond Istók a berken című versében ő maga írta - csupán „a költő agyán köröz így a délibáb”, s aki legutóbb a Semmi árnyékáról vallott kötetnyi versben, évtizedeken át a Semmi színét festette volna csak? Vagy ellenkezőleg: annak lehettünk - elbűvölt vagy hitetlen - tanúi, hogy valaki, aki - egy másik versében - „becehegyi Marcus Aureliusként” is elénk lép, minden korszerű szkepszis ellenére a líra, méghozzá: modern líra autentikus módszerévé tudta tenni filozófiáját? Azt a tulajdonképpen ősi meggyőződést, amelyet évezredek tüzét őrző bazaltköveken, a világgal szemben „két oszlop” közt elfoglalt megfigyelő állásában alakított ki, s amelynek igazáról - vagy reményéről - a XX. századvég embere se tud lemondani, hogy a valóság szép héja a költői képzeletben igenis „eggyéforr, lángban ölelkezve” az élet rejtett valóságával. Mert mit ér a világ elvonatkoztatott valósága, ez a csakugyan üres Semmi anélkül, amit az ember belelát, beleálmodik szép szerkezetéről?

Az ellentét - merem remélni - csak látszólagos. A figyelmes olvasó ugyanis kihallja Takáts Gyula verseiből a megélt élet szívzörejeit is, ahogyan a hétköznapoknak a költészet „villámló szivárványa” alatt vetett alattomos kelepcéiről is tá-21