Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 3. szám - Fried István: A literátor (Babits Mihály és Kazinczy Ferenc)
DOMOKOS MÁTYÁS: A költészet megmentett szabadsága Születésnapi kerek évfordulók ihletésére született tanulmányok egész sora tudatosítja mostanában a költészet olvasóiban azt az élettani tényt, hogy a modern magyar líra „harmadik nemzedéke” (akiket, Weöres Sándor szavával szólva, az elődök kritikája a harmincas évek derekán egyszerre minősített „csöndes generációnak” és „bukfencmestereknek”), a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján a pátriárkák korába lép. Olvasgatva ezeket a születésnapi hommage csillagzata alatt fogant pályakép-összegzéseket, az elmúlt esztendőben például Vas Istvánról, 1981- ben pedig Takáts Gyuláról, tudat alatt folytonosan az járt az eszemben, hogy mikor jön el az az idő, vagy mikor találunk vissza ahhoz a régi hagyományhoz, amikor egy költő ünnepléséhez, vonzódásunk és szeretetünk megváltásához, az ilyen szép emberi ünnep figyelmeztető alkalma mellett (mert ki tagadhatná: ezekre is szükség van) elégséges és természetes oknak érezzük azt a manapság, sajnos, egyre ritkuló, puszta tényt is, hogy a költő - évfordulóktól és évszámoktól függetlenül - igazi verseket ír? Olyanokat, amelyekben „mint rózsaszál dereng a szép hatalma.” Nem akarom magamba fojtani ezt a gondolatot, mert éppen Takáts Gyula, akitől a „szép hatalmát” hirdető, s imént idézett hasonlat származik, majd félévszázada változatlanul és folyamatosan a mi hitevesztő irodalmi életünk e nemes kisebbségéhez tartozik, aki költői működése gyümölcseivel: versei „telitalálataival” mindig megadta - vagy visszaadta -, ha fölnéztünk lobogójára, a nem kényszerből születő kritikai gondolat örömét, s nyitotta ki a kritikus előtt az „irodalmi évfordulónaptár” kalickájának az ajtaját. S nem érzem ünneprontásnak azért sem ezt a gondolatot, mert tapasztalatom szerint, Takáts Gyula verseit olvasgatva, különös hevességgel szokta megrohanni a kritikust a művészi teremtés körén kívülálló, befogadó érzékenység ősi nosztalgiája, hogy mesterségének: az esztétikának és az irodalomtörténetnek a patikaszagú, steril fogalmait félresöpörve, úgy beszéljen a költő verséről, ahogyan a költő verse beszél a hegyről, a vízről, a fényről, az elemekről. Azzal az önmagát magyarázó természetességgel, amellyel ő képes versbe idézni, a „hasznos szép” lelkesült hitével, a létezésnek a somogyi mikrokozmosz matériáján átfénylő mindenségét. A költészetben megvalósuló, újjászülető létezés „szelíd hatalmával” állítva elénk, kortársai és utókora elé, a Természet „zöldtaláros mágiáját”, a „kristályos pezsgés omló fátylam lengő” pannon 19
