Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 2. szám - Pátkai Tivadar: Otthonról haza (Zentai László)
Pátkai Tivadar: Az Otthonról haza, első olvasásra is rokonszenvessé és meggyőző erejűvé tette számomra Pátkai Tivadar elkötelezettségét azok iránt, akiktől tisztességet tanult, s akiknek sorsát és örökségét - a vidéki nagyváros életformájába való beilleszkedése után - ma is őszintén vállalja. Az átélt élmények megörökítésében, a mindennapok „névtelenjeinek” felmutatásában és örökösen kutató-kereső szenvedélyességében olyan élőbeszédszerű, köznapi konokságot fedeztem fel, amely a költő „kemény” egyszerűségét és verseinek - fordulatokban bővelkedő - frissességét bizonyítja. Sokorópátka, a szűkebb közösség világának feltárása, saját múltjának és jelenének - korszerű kifejezési eszközökkel kísérletező - ábrázolása az, ami meghatározza Pátkai költői magatartásformáját. „A született költőnek érzéke van a szavak értéke iránt” - mondja Antanasz Dalcsev esszétöredékeiben, s hogy ez mennyire igaz, az jól érzékelhető Pátkai költői nyelvének harmonikus építkezésében, hiszen - verssoraiban - mellőzi a patetikus szólamokat, a szürreális képhalmozás zavaros útvesztőit, a mindenképpen deklarálni vagy éppenséggel meghökkenteni akaró szóösszetételeket, amelyek esetenként a manír irányába vezethetnék el verseit. Persze a lazább, szabadabb építkezés veszélyeit - egyegy kisebb igényű költeményében - még nem képes áthidalni, de ha összehasonlítást végeznénk elsőkötetes nemzedéktársai teljesítményével, akkor kétségtelenül az ő jelentkezése tűnik a legmegoldottabbnak, a legegyenletesebbnek. Kötetének verseiben nem érzem a keresettség vagy a mesterkéltség jeleit. Egyszerű, tiszta, a népi közeg dalformáiból örökölt ízes-zamatos szavakat és mondatokat olvasok kötetében, s néhol Kassák következetes puritanizmusának bonyolult egyszerűségét, amely egyben megvilágítja az avantgarde költőtől tanultak tudatos vállalását. A kötet első, Aratók, ősök című ciklusának költeményeiből kiérezhető az elődökkel vállalt sorsközösség és azok tiszta, emberi példájának szikár megfogalmazása, mert Pátkai tudja, világosan érzékeli - még a gyermekkor rácsodálkozásait megörökítő verseiben is -, hogy kik voltak útrabocsátói és emberségükkel kik segítették leginkább abban, hogy kibontakoztathassa emberi-köl-Otthonról haza tői horizontját. „Ne csodáljátok őket / ha fejüköti hordják / még a zsupptetőket / / karjukat a taliga / vagy éppen a kasza / nyújtotta úgy meg” - írja a ciklus címadó versében, hogy aztán a Juss című versében hitet tehessen útracresztői mellett: „de tűzre ha megérek / jó tűzre érjek meg: / / körém kucsmás istenek üljenek / hadd melengessék tenyerüket!”. A gyerekkor élményanyagának falurelikviái elevenednek meg A dudás és a Csodaszederfa című költemények soraiban, s a Höppentyüs Gyurik és Szederóttó Szűr Gergők felbukkanása a szerző költői világában nem valamiféle „öncélú népieskedés” eredménye, hanem erőlködés nélkül, köznapi természetességgel kihordott sorok. Ennek igazolására a kötetben szereplő versek közül többet is felsorakoztathatnánk, hiszen ezekben a költeményekben „élő anyagként” van jelen a Kisalföld nyelvi öröksége. Pátkai korát tekintve - hiszen alig hagyta el a harmincat! — aránylag jól sáfárkodik a rábízott örökséggel, s ha montázsai néhol enyhén modorosak is, de az indító háttér birtokában képes megőrizni költői szemléletének folytonosságát. A népdalforma lüktetésével párosulva, ilyen Kormos-i játékossággal komponált versei a Raktam tüzet és a Szerenád, de ugyanilyen természetességgel folynak sorai a kötet címadó költeményében is, amikor köznyelvi közvctlenségű versmondataival tárja elénk a „kaszások közt honfoglaló” nagyapa alakját. „ . . . nagysoká jön / komótosan mint mindig / hosszú ustorral / egytehénnel ballag át az égen / megrakott szekerén a Nap / súlya alatt harangoznak / világgá ment csillagok...” - írja, s bennem - talán nem szerénytelenség! - „az ucca és a föld fia” költőjének, József Attilának, a szabadszállási rokonok közül „az apró, kemény kontyú ángyom”-ot felidéző költemény asszociálódik. Pátkai Tivadar költői képei eredeti és sajátos szemléletmódról árulkodnak, és metaforái magával ragadják az olvasót, s ne titkoljuk el azt sem, hogy a megfogalmazódó mondanivaló vázát éppen ezek a szóösszetételek alkotják, határozott tartást adva a verskompozíció egészének. A „pipacsokkal aláaknázott rét” egyszerre jelenti a látványt és a mögötte megelevenedő gondolatot. 77
