Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 2. szám - Vakablak (Mészáros Sándor)
és önmaga útját keresve, a kisgyermekként átélt világháborún, a Rákosi-kor „a falnak is füle van’’ intézményesített rettegésein keresztül, ötvenhat pünkösdi királyságán, a hatvanas évek szépen kicövekelt kompromisszumain, az „ember-arcú szocializmus” lázán és az ebből való kiábránduláson keresztül, a hetvenes évek biztonságába belesimuló nemzedék útját keresve a felszínen marad. Illusztrációvá, öndokumentációvá lesz a történelmi sík, nem szervesül az egyénivel. Még a kötet legjobb részeiben se mélyül cl ez igazán: . titkolhatod szégyened kis szerűségét, illusztrálhatod a hóesésben röpködő tenyereiddel: itt csak a halál tényszerű, a decemberi-januári kocsonyás erdő; fölpuffadt elefánt -hullák istenülnek intézményesen, bohócuk lehetnél, répaorrod ia hóemberfejből kiállna hegyesen, Zsebedben szörcsögne a hóval tömött buksza” (Kukorékolás) Mivel a választott kompozíciós elv a folyamatszerű ábrázolás ellenében hat, a nyomozás nem az okokra, hanem a tényekre irányul. A látomásosság, a képzelet színpadára megidézett emlékképek szorongások, félelmek, álmok felnagyítják ezeket a tényeket, valamiféle időtlenségbe transzponálva, hogy így hátha eljutunk a mélyebb összefüggésekig. A titokig. Ezzel marad adós éppen, noha egyik kulcsversében szinte programszerűen vállalja ezt a kapcsolatteremtést, a létrán való fcl-lejárkálás: közegellenállás nélkül, a valón innen és túl. ,,Az udvaron, a gyermekkori álom padlásának döntve tyúkszaros létra áll. Galambok és kísértetek sétálgatnak rajta.” (Létra) A Mammutfogak egészében nincs meg ez az oda-vissza út, a jelzett hiányok miatt, így legfeljebb sejteni lehet az irányokat. A képzelet, az álom és a valóság ironikusan ellenpontozzák egymást, de a szerkezetbeli lazaságok gyengítik ezt a hatást. A fanyarság, a groteszk, néhol a derű gyermeki fényei oldják a kötet ironikus alaptónusát. Képeiben kicsi az átütőerő, a versek dinamikája meg-megtörik, a versen belüli ellenpontok inkább csak fintorok, mint valódi jelentést hordozók. A túlírtság a prózaversekre jellemző. Ezekkel szemben kiemelkedik a Mammutfogak-ból művészi fegyelmével, szigorú komponáitságával a Bálint Endrének ajánlott vers, amelynek zárása egészen bravúros: Hátra, hátra. Hanyatt. Karok a combhoz- Nap a hegy mögé .” (Feliratok Szentendre nyolcadik templomára). Szorgos leltárt készíthetnénk hiányainkból, amire épp a kötet ehhez hasonló részértékei adnák az alapot, de ez a fajta öszszegzés önkéntelenül is csábítana a receptadásra, amire nyilván sekinek sincs szüksége. Az értékbizonytalanság nehezen védhető ki ennek bevallásával: pl. „...előredűlve, mintha itidulnék valahová.” (Helymeghatározás), osak az egyén emberi és művészi autonómiájának kiküzdésével. Addig a tékozló fiú hazatérése (megtérése) a kiürülés ünnepélye: „a hazatérő hosszan áll otthona küszöbén, ez lenne hát? Gomblyukában liliomok szutyka, fejében bútortolatás, megérkezik: fakardokkal kiherélik, nem is fáj.” (A hazatérő) (SZÉPIRODALMI) MÁSZÁROS SÁNDOR