Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 2. szám - Analógiák és elemzések mestere volt (Salamon Nándor)
centralizált kompozíció, az alakok témaértelmező szerepének felbomlása, a mesterkélt beállítások — gyökerei a toszkán-római művészetbe mélyednek. Művek, mesterek, felfogást közvetítő metszetek sokaságával erősíti meg nézeteit. Szinte érzékelhetővé varázsolja a láncolatot, amelyen Velencétől Rómáig, Rómától a polderek tájáig áramoltaik az információk, — Firenze közvetítésével. Különösen a Vásárinál munkálkodó Stradanus továbbító és Jacopo Zucchi kezdeményező szerepet értékeli magasra. A háttérben pedig kirajzolódik a lényeg: a térérzet helyett a kétdimenziós ornamentika lesz a festészet célja. Legtisztábban Firenzében, legerőteljesebben Rómában éri ez a hatás az északi művészetéket — Wtewael-t, Bloemaert és a többieket. Később megerősödött a nemzeti jelleg, amely Blocklandt művészetében érte el a csúcsot, s véle a németalföldi manierizmus befogta Itália festészetét. Firenze ennek ellenére, a kései stílus idején is „ösztönözte az északi autonom fejlődést”. De ekkorra az Európa-szerte elterjedt stílusjegyék már egységes arculatot rajzoltak, a festészet egyetemes formanyelvet alkalmazott, kompozíciós megoldást követett. A tanulmány hatalmas anyagismeretre épült, olvasása roppant figyelmet követel. A jegyzetapparátus még tovább fokozza ama benyomásunkat, hogy a téma kimerítő megoldását tartjuk kézben. Az utalások egyike-másika magában helytálló dolgozat rangjára emelkedik. Különösen így van ez a Greco-kapcsolatok és a Brueghel-an'alógia esetében. Ez a sodró erejű tájékozottság még fokozottabban érvényesül a Hogarth- és Fuseli-tanulmányokban. A jeles XVIII. századi angol festővel kapcsolatos szándékát már könyve címével is jelezte: Hogarth és szerepe az európai művészetben. Egyértelműen utal arra, hogy nem pusztán speciális angol jelenségről van szó. A kiemelt három fejezet lényeges kérdéseket taglal. Az „eszmevilágá”-t közelítve és azonnal művekkel illusztrálva, alátámasztja, értékeli a királysághoz, az egyes osztályokhoz, rétegékhez, csoportokhoz, a napi politikához, a gazdasági élet visszásságaihoz, az erkölcshöz való viszonyát. Ugyancsak a művekből — metszeték, gúnyrajzok — bontja ki azokat a szálakat, amelyék barátaihoz, az irodalom képviselőihez (Fielding) fűzik, s szemléletes képet idéz elénk a kor Angliájának kultúrájáról. Különösen maró élességű sorozataitól — Az aranyifjú útja, a Divatos házasság — vélekedik úgy, a mester ezekkel igydkezett beleszólni a napi élet menetébe, s küzdeni a polgárság tiszta eszményeiért. Lényegében az alkotás és társadalom összefüggéseit vizsgálja a következő fejezetben is. Végletekig finoman sarkított elemzéseivel, a hatások kimerítő feltárásával szolgáltat mintát a „módszerre”. Külön tanulmány szól Hogarth karikatúráiról, amelyekhez az alapot „az emberi külsőnek a jellemre utaló vonásait” figyelő, korán jelentkező hajlama adta meg. Gyökerei között Bosch, Leonardo, Arcimboldo, sőt a népi metszetek hatása is felfedezhető. Erejét pedig merészségében és intellektuális gazdagságában véli megtalálni. A kötet egyharmadát foglalják el a Fuseli-könyvekből válogatott részletek. Előbb itáliai működését, stílusjegyeit boncolgatja. „Bátor és eredeti művésznek!’ ítéli, aki hosszú idő után merte Michelangelót „kedvenc művészéül” vállalni. Nem hallgatja el, hogy „gyakran hasznot húzott művészetéből”. Manierizmushoz való 73
