Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 2. szám - Analógiák és elemzések mestere volt (Salamon Nándor)

és érzelmek” ideológiája — Rousseau és Diderot eszméibe gyökerezve — érdeklődést ébresztett a „kivételes, vad, fantasztikus” dolgok iránt. A egyén vágya „a pátosz, a hátborzongató és magasztos” felé fordult. Olyan fogalmak társultak, erősödték fel, mint a nemzeti múlt, középkor, gótika, vallásosság. A klasszicizmus szigorúságának ellensúlyozására a múltidézés, az irracionalizmus lépett fel. A különféle — egyidejűleg ható — eszmék az együtt jelentkező festészeti irányokat az éltető társadalmi réteg, csoport kívánalmainak megfelelően módosították. A nyílt maradiságot megtestesítő Girodet művei tanulságos párhuzamokat kínálnak, s ezeket Antal Frigyes teljes mélységben kiaknázta. Mesteri képelemzésekre mutatott példát (pl. Atala temetése c. kép), egy pillanatra sem mellőzve az analógiákkal való alaposabb értelmezés, bizonyítás lehetőségét.

A két — részben ellentétes — irányon bemutatott módszerét Géricault romanticizmusának megközelítése kapcsán emeli tökélyre. Felvázolja az élete hátterét alkotó bonyolult, több váltáson átvergődő politikai viszonyokat, az eszmék változásait, helycseréjét. Nagy figyelemmel tárja fel az egymást követő rendszereket mozgató erőket. Azután kerít sort a liberális nézeteiről ismert, szenvedélyes festő elhelyezésére a „képben”.

Jellemzi emberi, lelki tulajdonságait, szellemi tájékozódásának irányait, eszméiben rokon társait. Kiemeli azon vonásait, amelyek megkülönböztetik, egyben fölé is emelik kortársainak: „ ... harcos liberalizmus volt az övé”; „Minden energiájával a körülötte zajló életbe merült”. Mint festő, szákit a történelmi tablókat készítők státuszával, „demokratizálja a napóleoni háborúk ábrázolását”, s övé az érdem, hogy „a maga zsárnermüfaját egyenrangúvá” emelte a históriai ábrázolásokkal. Figyelemre méltó, hogy természeti tanulmányokat rajzolt, festett, közelített a realizmushoz és megfestette a Medusa tutaja-1, a felelőtlenség tragédiáját, „az ellenzékiség közvetlen kifejezéseként”. A kép — összevetésekkel gazdagított — elemzése újra csak lelkesedést ébreszt, miközben számos, az olvasónak új ismeretet is továbbít a mű megalkotásának körülményeiről.

Géricault fejlődése, angliai utazása nyomán, az Epsomi derby megfestésével tetőzött. A szerző ismét a helyzet csúcsán villog: bebizonyítja a kép kiemelkedő minőségét, korszakalkotó jelentőségét, de azt is, hogy nem „váratlan” mű, hanem egy folyamat várható része, bőségesen idézett, de felülmúlt előzményekkel. A francia XVIII. század és >az angol „hatás” egybekapcsolódása révén joggal tekinthetjük e ponton alkotóját az impresszionizmus előfutárának.

Antal legismertebb munkájáról — A firenzei festészet és társadalmi háttere, — csak Zádor Anna zárszavából alkothatunk hiányos képet. „Röviddel megjelenése után e művét több nyelvre lefordították” — írja. Csak éppen magyarul hozzáférhetetlen, pedig mindvégig legkedvesebb témája maradt a szerzőnek. Kiderül ez a másik, itt közölt, alapvető fontosságú munkájánák — A németalföldi manierizmus problémája — utalásaiból. Minden helyi tényezőt számba vesz, értelmez, a nyilvánvaló kapcsolatokban, hatásokban mégis Dél játsza a vezetőszerepet: „A XVI. századi németalföldi művészet sorsa — Itáliában dőlt el”. E vitathatatlan megállapítással nem zárja ki a kölcsönösséget, amely változó intenzitással és iránynyal bonyolult helyzetet teremtett, de az általánossá váló jegyűk — mint a de72