Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 2. szám - Analógiák és elemzések mestere volt (Salamon Nándor)

jes hangsúllyal emeli ki, hogy egy-egy korszak, stílus, életmű vizsgálatakor „az egész társadalmat kell néznünk!’, mert így „természetesebben kibontakozik egy korszak társadalmi... és művészi képe. A módszer eredményességéit jelentős szerzők (Read, E. Gombrich, A. Blunt) újszerű megállapításaival igazolja, közben megjegyzi, hogy a „művészettörténet határainak” tágítása nem jelenti egyben a formai elemek és a gyönyörébresztő funkció megtagadását. Hivatkozik Ruskinra, aki „a képzőművészetet az őt létrehozó társadalom kifejeződésének tekintette”, s nem érti szakmabeli kortársait, akik a művészetet „önálló világ”-nak tekintik. Aláhúzza — mily megszívlelendő igazság! —, hogy a „művészettörténet a történelem egy darabja”; a kép pedig éppen ezért „saját történelmi előzményeinek fényében” tanulmányozandó. Az elfogult értékelés kizárására is van ajánlata: a helyes eredményhez összehasonlításokon, a világnézetet és ízlést is felölelő történelmileg megalapozott tudáson át vezet az út. „Megjegyzéseit” éles hangú kritikával zárja. Szúrásaiból részesednek a bécsi iskola eredményeitől „negyed századra lemaradók”, az „ötödrangú mestereket” publikáló „antikváriusok!’, s mindazon művészettörténészek, akik tagadják a téma fontosságát, a szociológiai háttér vizsgálatának, a társadalmi, vallási, gazdasági tényéknek művészetformáló szerepét.

Saját kutató-elemző módszerének első példáját a „Gondolatok a klasszicizmusról és a romantikáról” című 1936—1941 között írt munkája nyújtja. Indítéka a két stílus fogalmi tisztázatlansága és a csak formai kritériumokra épülő leírás, meghatározás, osztályozás esetlegessége volt. Félreérthetetlen irányt szabott vizsgálódásainak, amikor a „forma és a tartalom” stílust alkotó egységét, a „konkrét társadalmi és politikai tényezők” tartalom-meghatározó szerepét hangoztatja. „Milyen valóság rejlik hát” a két fogalom mögött? — teszi fel a kérdést. A helyes felelet megfogalmazásához kiragadott példák — J. L. David, Girodet és Géricault fordulatokban gazdag pályafutásának — lenyűgözően alapos elemzésén keresztül jut el. Mintaszerű, ahogyan a Horátiusok esküjéről bebizonyítja, miként fordult az „hűvös, egyszerű, józan és tárgyilagos” megoldásával patronusai (a királyi adminisztráció) ellen. David indulása a barokk-rokokó légköréből eredt, de a közönség ébredező racionalizmusa — a kiütköző társadalmi válságok hatására — érzékenyen befolyásolta kibontakozását. Megalkotta a „francia polgárság stílusát”, s csúcsművét. Művészi fejlődését a szerző beilleszti a „racionalista és erősen naturalisztikus stílusok” fejlődésvonalába, közel azonos indítékot figyelve meg az ókori római szobrászat, Massaccio, Raffaelló, a bolonai XVII. század Poussein vagy Caravaggio „klasszicizmusában”. Mintegy cáfolta ezzel a mű (Horátiusok) üstökösszerű febukkanását is, s közvetlen eszmei, művészi, morális előzmények számbavételével további bizonyítékókat ad a fejlődés igazolására. Nem horgonyoz le azonban a csúcsra étkező festő alakja mellett. Tovább követi útján, újabb művöket választ ki a későbbi korszakból, s ezekkel szemlélteti: a politikai változások hatására miként alakul át a stílus, a kifejezés, s veszti el „korábbi vitalitását”, vált át forradalmiságból a regresszióba.

A feltörekvő polgárságot — s Dávid festészetét — csák részben lehet jellemezni a racionalizmussal. Erőteljesen jelen volt már a forradalom előtti időkben a másik, a romantika irányába mutató eredő, az emocionalizmus is. „Az érzések

71