Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 2. szám - Egy bajai segédtanító sorsa 1848-ban Közli: Tüskés Tibor
Toncsi fiának, szerelmes magzatjának titulált, dejszen mester uram, gondolám, nem vágok mégsem fát! Elmentem, s egy Ricza János nevű sokáceal 400 váltó forintban [megegyeztem], melyből azonnal 100 forintot letesz, a többit részletenkint fizeti. Társaim nevettek, ők legalább 300 pengő forintért szerződtök, de én fel se vettem, mert engem nem a pénz, csa'k hazám szeretete vonzott, a pénzt pedig hasznos dolognak tekintém az alkalomhoz. Azok minden pénzűket egyszerre kivevék, míg én amaz egyszáz forinton kívül egy krajcárt sem láték többé, s a kötelezvény most is megvan 300 váltó forintról. Most már fogadó gazdámnál laktam. Másnap elmentem Lamos mester úrhoz, s holmim a ládába gyűrtem, s alkalommal hazaküldtem, tudósítván anyámat a történtekről, minthogy atyám akkor lenn volt a mozgó őrségnél. No most hát volt nemulass, azaz hogy nagyon is mulass. A borozás és evés egész nap tartott. Világért sem engedtek volna gazdáink valamelyikünkndk kijózanodni, nehogy meggondolván a dolgot, szavunkat visszavegyük. Szegény emberek, nem tudták, hogy mi úgy is honvéddé lettünk volna, s nem is tudták elképzelni, hogy lehet egy ember víg, ki nyílt háborúba menend. De azért szüntelen itattak. S mi? Mi nem kínáltattuk magunkat, hanem ittunk, mint a kefekötők. Ágyat olyat vetettek, milyenen még saját ősapjuk sem feküdt, s kívánatomra még a gazda lánya meg is megelíté saját melegével. Ilyen jó dolgom volt a bolond sokácnál. Hanem mindennek van vége, úgy a mi mulatságunk határnapja is beköszönt. Vizsgálatra vittek Zomborba, hol mindannyian jónak találtatván, besoroztattunk. 68
