Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 2. szám - Analógiák és elemzések mestere volt (Salamon Nándor)
Analógiák és elemzések mestere volt... Antal Frigyes: Stílustörténet — kortörténet A honi szellemi élet (meg a könyvkiadók!) századunk végére csak felfedezi azokat az elméleti és tudománygyarapító teljesítményeiket, amelyek a Vasárnapi Kör eszméin csiszolódva, szerves részévé épültek az egyetemes emberi kultúrának. Ha Lukács György váltakozó intenzitású, állandó jelenlététől eltekintünk, akkor kezdetnek Fülep Lajos munkáinak kiadását tekinthetjük. Afféle kísérleti léggömbként ugyan Hauser Arnold alapvető jelentőségű kétkötetes művét (A művészet és irodalom társadalomtörténete; 1969.) bocsátották közre, döntőnek mégis a Magyar Művészet című tanulmány-gyűjteményt — benne a ma is eleven példaként élő és ható címadó írást — értékeljük. A kedvező fogadtatás, meg az ébredező érdeklődés nyomában, szinte követelődzőén, felgyorsultak az „események”. A hetvenes évek közepén Tolnay Károly két Michelangeló-elemzése látott napvilágot, alig csökkentve az adósságot a világhírű tudós munkássága iránt. Három kötetnyi tanulmány fokozta tovább érdeklődésünket, s adott teljesebb képet Fülep Lajos művészet- és irodalomtörténeti tevékenységéről. 1979-ben megkezdődött Hauser műveinek 'sorozatkiadása. Előbb A művészettörténet filozófiája, majd a művészetszociológiájának kötetei jelentek meg — immárom másodszor! —, s megjelent a manierizmus átfogó feldolgozását megvalósító könyve is Az újra felfedezést elősegítő Gondolat Kiadó úttörő munkáját a Vasárnapi Kör című tanulmány, emlékezés és dókumentum-gyűjteménnyel tetőzte be. A Corvina Kiadó pedig végre hozzáférhetővé tette az Európa-szerte elismert művészettörténész, Antal Frigyes tanulmányainak egy részét. Az itthoni művészettörténeti köztudat meglehetősen kevés adatot őrzött meg, s örökített át lexikonjainkba. Mind a négy — az életrajzi, az esztétikai, és a két művészeti — nagyjából azonos szövege (Gentbon István nyomdokain!) érinti a pályakezdés, a forradalom, az emigráció eseményeit. Művei közül kettőt vagy hármat említenek meg, s aláhúzottan hangsúlyozzák, hogy „a marxista művészettörténetírás egyik legkitűnőbb és legismertebb(l) művelője volt”. (Műv. Lex. 1. k.) Ezért is elgondolkodtató, hogy halála (1954) után huszonöt évnek, de utolsó posztumusz kötetét követően (1966.) is még másfél évtizednek kellett leperegni, hogy végre itthon is birtokba vehessük nem mindennapi örökségének legalább a töredékét. 69
