Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 2. szám - Egy bajai segédtanító sorsa 1848-ban Közli: Tüskés Tibor
— Tehát ne vesződjék mester úr, hanem hagyja ott, s megvan. — De könnyen beszél... S megvágódik-é ott az a fa maga? — Az bizony nem — mondám —, hanem fogadjon mester úr egy pár jó dolgos embert, s megvágják azok hamar. — Hm, az igaz. Hát magácska csak így akar sétálni fel s alá? — Oh nem, majd végzem én a tanítást, s egyebet, mi az én körömbe tartozik. — Vagy úgy. .. Hát azt mind elvégzi? Mint most? — Akkor olvasók, vagy kimegyek sétálni, mint most — azzal menék, őtet pedig a faképnél hagytam. Ö pedig morgott.... Az iskolateremben laktam, itt volt ágyam, asztalom, ládám, s egy saját faliórám. Estve gyertyám meggyújtám, leheveredvén olvasgattam. Egyszer belép — ki? — a mester, Lamos úr, s egész udvariassággal köszönt, s leül. Én viszonoztam, s kérdezem, minek köszönjem e szerencsét. ö tehát egy hosszú, csűrt-csavart beszéddel azt hozá ki, hogy én se fát fűrészelni, sem istállót tisztítani nem akarok, ámbár még amennyi segéd előttem volt, mind megtették, csak én akarok úgy élni az ő házában, mint egy úr. Tudtam, hogy ilyesmi lesz a látogatás oka. — Édes mester úr, nekem sem a favágás, sem istállózás nem mesterségem, s ha elődirn ezt értették, ám tették légyen, de én nem engedek nyerget tenni a hátamra. S ha nem tetszik, hogy mint úr élek önnek nyomorult öt váltó forintjáért, én minden órában kész vagyok hazamenni. S ha egyéb mondanivaló nincs, úgy tessék engem megkímélni látogatásától, mert az idő múlik, a gyertya ég, s az öt forint nem lesz elég gyertyára sem. Jó éjszakát, mester úr — s eloltám a gyertyát, ő pedig szép morogva elsompolygott. Egy eszme fogamzék meg agyamban! Bajáról volt egy pár fiú, kik hogy legyen pénzök dorbézolásra, pénzért ajánlkoztak katonává lenni idevalókért, kik örömmel kaptak az ajánlaton, s megalkudtak, ki mennyiért akart. Ezek dalolva jártak fel-alá az utcán, miért engem gyakran intett principálisom, hogy ne hagyjam magam közéjük csábítani. Persze nem hagyom, gondolám, ingyen odacsábíttatni magam. Majd tán csak találkozik egy sókác, kinék sók a pénze s kevés a fia. Nem vártam hiába. Egy napon szóltam egy pár szót egyik kisbíróval, azonnal találkozott egy. Én tehát midőn ezek ismét házaink előtt dalolva sétálnának, én nagy ájtatosan fcisompolygok, és mester uramnaík kimondhatatlan szörnyű rémülésére kezet csapok földimmel, .s aztán megyek anélkül, hogy mondtam volna, eb vagy kutya. Ki mondhatná meg az én örömöm s principálisom búját, haragját, kétségbeesését. Én voltam még az egy, akit elcsalhatott Bajáról, a többi már vagy tőle szökött meg, vagy katona lett. Mitévő legyen most? Hitt vissza, kiabált, kedves 67
