Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 2. szám - Egy bajai segédtanító sorsa 1848-ban Közli: Tüskés Tibor
Dejszen mester, gondolám, bennem emberedre találtál. S midőn ő prédikációt monda az asztal felett, én jóízűn falatoztam az ő rovására, s mind a három ételből becsülettel fogyasztók. S minél többet beszélt, úgy látszott, annál jobb étvágyam lett. Csa'k olykor fejeztem ki sajnálatomat a mostani idő felett: — Hogy nem szégyenlenek a mostani ifjak oly sokat felemészteni, kik közé, fájdalom, én is tartozom. . . —, s ilyenkor egy jó tányérral mertem ki, s nevettem magamban, mint izzad a mester, segédje jó étvágya miatt. Leányai egészen az ellenkezői voltak, ök megsúgták már eleve mindezt, s kértek, hogy fel se vegyem az egészet, mit én úgy is tettem. Ezen jószívű angyalkák egyike mintegy tizenhét és tizennyolc év, másika mintegy tizennyolc és huszonnégy év közt lehetett. Nem voltak ugyan oly szépek, hogy az emberfiát költőiségre ragadták volna, de oly rútak sem, hogy egy pár csókot meg nem érdemlettek volna, mi — köztünk legyen a szó — tán meg is történhetett. Annyi bizonyos, hogy valahányszor kenyeret sütöttek, mindig én voltam az első, ki túróslepényt evett. Mondják, hogy a nagyobbiknak szerelmi heve oly nagy volt, miként (hogy) gyakran keile egy bizonyos kisbírónak, ki csinos özvegyember volt, egy-egy éjszakát vele tölteni, hogy ebbeli hevét némileg hűtse. Én nem tudom, nem láttam. Egyszer délután, két óra tájban, midőn én a nagyreményű kis sokácokkal kezdék foglalkozni, megszólít a nagyobbik leány, hogy most valami ürügy alatt menjek a mester szobájába, majd látok valamit. Én azonnal találtam ürügyet. Benyitok. Hát íme a mester úr, ki oly hamar jóllakik az ebédnél, most mindennek bővében van, s eszik, mint ki sohsem evett. — Mester úr, mégis okosabb cselekszem én, mert én ebéd alatt eszem, míg az orrom alatt van, jól és sokat, s kiállom estig. De lám, ha keveset eszik az ember, éhen marad, mint ön — s azzal kimentem anélkül, hogy még az ürügyöt igénybe kellett volna vennem. Kinn megszólít a lánya: — Látta? — Igen. — Ez minden nap így van. — Köszönöm a tapasztalást — s mentem tanítványaimhoz, s hagytam boszszankodni tisztelt Lamos urat ezen meglepetés felett. Napok múltak, s egyszer eszébe jut Lamos úrnak, hogy az udvarban mintegy három öl fa vágatlan áll. Nekiesik tehát, s kezdi egy kézi fűrésszel metszeni rövidekre. Én pipázgatva néztem, s sétáltam, ő pedig rám-cám tekintett, s csudálkozott, hogy nem segítek, pedig látom, mint vesződik szegény. Én pedig semmit sem csudálkozám, hanem vevém könyvemet, s a kertbe sétálva tanultam. Végre kifáradt, s hozzám jött a kertbe: — Ugyan nem szégyenli magát, oly fiatal létére elnézi, hogyan vesződöm már órája óta. . . Még csak nem is segít? Tudom én, gondolám, mit akarsz vén varjú, megmondák már lányaid, s felelém : 66
