Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 2. szám - Papp István: Humor az esszében

kintjük, többnyire kritikusokat, igényes irodalomtörténészeket találunk, ők képviselik a mozaikszó „E”-betűjét. Ha alaposabban tanulmányozzuk a névsort, észrevesszük, hogy az esszéírók, a poéták és a novellisták népes táborához tartoznak, szerényen meghúzódva rangos költői és írói életművük mögött, s ha kíváncsiságunkat kielégítendő mégis bekopogtatnánk az „E”-székdó üléseire, okos és felkészült kritikusokat találnánk élénk viták közepette, akik rögtön felvilágosítanának, hogy ők nem „műfajt”, hanem tudományt művelnek.

Tudjuk azt is, hogy a modern olvasó már egyáltalán nem „nyájas”, s a legkevésbé „gyanútlan”, inkább jól tájékozott és gyanakvó természetű. Tudja azt, hogy a magyar és világirodalom gyönyörű esszék sorozatával ajándékozta meg az arra érdemes olvasót (mert az esszének sajátos olvasótábora van), ha nem is tudja, de feltétlenül érzi, hogy olyan írásművet tart kezében, amelyben minden könnyedségén túlmenően van valami arisztokratikus, valami olymposi távolságtartás, egy nyíltan vállalt és épp ezért rendkívül rokonszenves szubjektivizmus, a korhoz kötöttség és időtlenség magától értetődő természetességével. A lexikonok és a tankönyvek jóvoltából ismeri e műfaj megalapítóját és virtuózán következetlen mesterét, Montaigne-t, tudja, hogy az esszé magyarul kísérletet jelent, de jól tájékozottsága hamarosan gyanakvóvá teszi, hisz nincs az a kézikönyv, amely hitelt érdemlően bizonyítani tudná, hogy a szó a francia essai-bői, vagy az angol essay-bői származik-e, s ha ez az etimológiai rejtély nem is hangolja le túlságosan e műfaj szerelmesét (aki valami biztosat szeretne már tudni az esszé körül), de mikor azt látja, hogy a műfajalapító elsőségét meg kell osztani, hisz Bacon úr is áldozott e műfaj oltárán, egészen gyanakvóvá kezd válni, s egy csapásra hitetlen lesz, ha belelapoz Babits Mihály gyönyörű esszéjébe az európai irodalom történetéről, s megtudja, hogy a Lakoma dialógusai lényegében esszék, s ezeket a remek párbeszédeket egy gladiátor izomzatú gondolkodó írta, s kénytelen belátni, hogy dédelgetett műfajának szálai Platon erős karjáig nyúlnak vissza.

Lényeges dolgokat tudunk az esszéről, de rendszerezhető, poétikává szervezhető ismereteink nincsenek e műfajról. Megközelítőleg körvonalazni tudjuk az esszéírói magatartás mibenlétét, nagyjából kitapinthatok a lehetséges esszétémák árnyvonalai. Ebben a műfajban minden megtörténhet, nincsenek dogmák, előírt szabályok, csupán íratlan törvények vannak. A törvényeket nem ismerjük, mert ezekkel senki sem bíbelődik, maradnak hát a művek a maguk osztályozhatatlan sokszínűségével. Nem véletlen, hogy az esszé reagál legkevésbé a kordivatra, minden irodalmi alkotás közül. Talán nincs is szükség itt bölcselkedésre, de minden bizonnyal nagy dolgot cselekedne az, aki megírná e műfaj történetét. Ennek a munkának elsősorban nem az lenne a feladata, hogy egy kronológiai láncra építve végigvigye a műfaj témák, vagyis felrajzolja, hogy ki miről és mit írt, s ezeket helyeselje vagy bírálja. Ha ezt tenné, csupán az író véleményével törődne, s nem tenne semmi mást, mint az esszéírók gondolkodás-történetét írná meg. Ez kétségtelenül hozzátartozna e munka lehetséges szempontjaihoz, de korántsem elégítené ki az ilyen feladattal szembe állítható igényeket. Elsősorban az esszé létezésének sajátosságait kellene felfejteni, s ezzel egy lehetséges esszé-ontológia alapvonalait meghúzni. A feladat tehát nem az esszében kifejtett gondolatok kri57