Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 2. szám - Papp István: Humor az esszében

tikai szempontú értelmezése, hanem ezeknek a gondolatoknak az esszéírói attitűddel való egybevetése. A kérdés tehát az, hogyan gondolkodik egy esszéíró és nem az, hogy szerintem helyesen gondodkodik-e vagy sem.

*

Ezeket a töprengéseket azért bocsátottam előre, mert úgy látom, hogy a humoreknéletet kifejtő Reviczky, ha nem is jelentős esszéíró, de mindenképpen par exellence esszéíró alkat. Meggyőződésem, hogy ezekben az írásokban Reviczky sem esztétikát, sem filozófiát nem művel, hanem egy erős etikai töltésű életérzést fogalmaz, nem tanulmányt írt, hanem témájához és egyéniségéhez idomított esszét. A humorelméletet kifejtő írásokban így lépten-nyomon egy jellegzetes esszóíröi gondolkodásmódba ütközünk, ahol a téma és műfaj szükségszerű egymásratalálásának köszönhetően tettenérhető az esszéíró és az esszétárgy sajátos kapcsolata. Reviczky humorelméletét így nem önmagában mint elméletet vesszük vizsgálat alá, hanem az esszéírói magatartáson keresztül próbáljuk kimutatni ennek az elméletnek azokat a jellegzetességeit, amelyeket e műfaj „törvényei” kölcsönöznek neki.

Németh László írja a Tanú bevezetőjében, hogy az esszé a „nyilvános tanulás műfaja”, de nem tanítani akar az esszéíró, hanem meghívni egy tanácskozásra, melyet önmagával folytat. Egy nyilvános gyónás töredékeit jegyzi le minden esszéíró. Innen ered a műfaj szubjektivizmusa, innen ered az ennél sokkal lényegesebb etikai alapmagatartás a világgal szemben. Az egyéniség és a világ kapcsolatának etikai indíttatású feltérképezése, s eközben az egyéniség világgal szembeni magatartásának, lehetőség-modelljének felvázolása különösen égető szükséglet olyan nemzedék számára, amely úgy érzi, hogy a világban kiveszett minden erkölcs, pontosabban erkölcsi érték csak az egyéniség személyiség-burkában létezik, s a világ relativizólja és megcsúfolja ezeket az értékeket. Az én és a külvilág etikai súlypontja így nem a kiegyenlítődésben, hanem az egyéniség felé billenő súlyponteltolódásban létezik. Szükségszerűen kialakul a személyiség önvédekezéséndk, tehetetlenségi nyomatékának következtében, mintegy a külvilág általános etikai relativizálódásának ellenhatásaként, egy a személyiségbe épülő, s egyre jobban abszdlút erkölcsi normákat őrző etikai és priori. A stációkat befelé éli, s minél jobban befelé éli, annál nagyobb a távolság erkölcs és realizálható erkölcs között. A „század gyermekeinek” életérzése mögött alapvetően ilyen természetű kérdések lappangnak. Reviczky ebből a világérzésből építi fel humorelmélete tartópilléreit, ez az életérzés szolgál a világgal szembeni megvetés, távolságtartás és rezignáció alapjául.

Néhányan kísérletet tettek már arra, hogy a humorelmélet eredetét valamilyen erudicióban mutassák ki. így hamar előkerül Arany János definíciója a Széptant jegyzetekből, s talán még ennél is hamarabb a Schopenhauer-i filozófia. Valóban, úgy tűnik, hogy Arany tökéletesen elírta a kérdést Reviczky elől, hisz egyetlen mondatban megfogalmazta azt, amiről szerzőnk hosszú esszéket írt. Kétségtelen, hogy Schopenhauer gondolkodása nagy hatással volt kortársaira, de ha egy kicsit is higgadtan szemlélődünk, azt kell látnunk, hogy itt nem egy tételesen kimutatható filozófiai rokonságról van szó, hanem inkább arról, hogy Re58