Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 2. szám - Gráfük Imre: Jelek a népi kultúrában. A mesterjelek
E meghatározás természetesen csak a szűkebb értelemben vett mesterjelekre vonatkozik. Ezen túl — mint azt a néprajzi és az ipartörténeti kutatások kimutatták — még szükséges a tágabb értelemben vett mesterjelek megkülönböztetése is. Ez utóbbiak funkciója változatos, de használatuk, alkalmazásuk kizárólag egy-egy mesterséghez, esetleg egy-egy mesterhez és az általuk készített javákhoz kapcsolódnak. E tágabb értelemben vett mesterjelek közül a leggyakoribbak az ún. minőségi jelek, melyeket elsősorban fémeken alkalmaztak. Győrffy István olyan szűrszabó jelrendszeréről tudósít, mellyel a mester a szűr méretét, nagyságát jelölte. A néprajzi szakirodalomban Haáz Ferenc Rezső olyan esetről is beszámol, amikor a mester saját kombinációjú jelrendszerével a ványolandó posztó hovatartozását jelölte. E tágabb értelemben vett mesterjelek gyakran a szűkebb értelemben vett mesterjelekkel együtt fordulnák elő. Arra is van példa, hogy a tágabb értelemben vett mesterjel tulajdonjellel együtt szerepel, rendszerint azéval, aki számára a mester az eszközt, tárgyat készítette, olykor az évszám feltüntetésével. A szűkebb értelemben vett mesterjelek — a tulajdonképpeni mesterjelek — kialakulásával kapcsolatban több kutatónak az a véleménye, hogy azok a tulajdonjelekből fejlődtek ki. E felfogás értelmében a mesterjel a tulajdonjel egyik megnyilvánulási formája. Az alaki-formai elemzések több esetben alátámasztják e feltételezést, azt azonban nem állíthatjuk, hogy a fejlődés egy meghatározó/meghatározott fokán minden tulaj dón jelből mesterjel keletkezett. Fontos hangsúlyoznunk, hogy tulajdonjel—mesterjel viszonyában nem az alaki-formai hasonlóság, esetleg azonosság a döntő, hanem a jelek jelentéstartalmának különbözősége, a jel által közzétett információ társadalmi vonatkozása, érvényesülése. Éppen ez utóbbinak feltárása teszi egyértelműen lehetővé a felbukkant jelek besorolását a mesterjelek, illetve tulajdonjelek közé. Ezen elkülönítést természetesen megkönnyíti az alkalmazott jelek pontos idő- és térbeli viszonyainak felkutatása. A fentiekben kifejtettek illusztrálására közlünk néhány példát mesterjel és tulajdonjel alaki-formai egybeesésére. A mesterjelek használata, alkalmazása a régészeti kutatások tanúsága szerint igen korai. Az ásatások során legkülönbözőbb területekről előkerült agyagműves termékeken fellelhetők különféle jelek, ábrák, melyeknek egy része bizonyíthatóan mesterjel. A mesterjelek használatának fénykora a középkor volt. A középkor iparűző mestereiben a szakmai öntudat, a mesterség becsülete igen magas szintre emelkedett, melynek védelmében érdekvédelmi szervezetekbe, céhekbe egyesültek. Egyes mesterségek — főképpen a királyi udvar, főúri rend, nemesség, majd a kialakuló polgárság igényeit kielégítők — különös figyelmet és fontosságot tulajdonítottak a mesterjelek alkalmazásánák. Törvényék, rendelkezések is előírhatták a mesterek számára áruiknak mesterjellel való ellátását. Különösen elterjedt a mesterjelek alkalmazása a fazekasok, kovácsok (fegyverkovácsok), kőfaragók, vászon- és posztókészítők, ötvösök, vésnökök, ácsok, ón-, arany- és ezüstművesék etc. körében. A teljes kép a mesterjelék használatáról a kutatás jelenlegi állapotában még nem rajzolható meg, különös tekintettel arra, hogy a gyorsabban pusztuló nyersanyaggal dolgozó mesterségek (fa, textil, csont etc.) tárgyi emlékei igen szegényesek. 54
