Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 2. szám - Devecseri Zoltán: Szabó István teremtményei
Szabó megtalálta a „rendkívülit”, az évezredes kultúra- és szokásrend elemeket magával hozó parasztság meghasonlását önmagával tisztán látta. Igazi érték és salak elegyedett ebben a hozományban, s a „kidolgozatlan” új pedig aligha tudta volna még „átszervezni” a lelkek mélyrétegeit egyik napról a másikra. Az író nem közvetlen krónikát írt az 50-es évekről. A látszólag egyszerű eszközökkel megírt történetek mögött nincs történeti-társadalmi perspektívát is sejtető háttér, mégis „ott érezhető a kor jellege, a kor atmoszférája.” (Fülöp László). Ha csak tartalmi elemzést végzünk: nincs megújulás a nagy lendülettel és csodálatos termékenységgel írt utolsó Csanaki-noveliákban. Ahhoz azonban nem kell különleges kritikai érzék, hogy észrevegyük a „műfajváltást”: az életmű első, nagyobbik felét a drámai realizmus terminussal illethetjük, az utolsó — szinte csak hónapokban mérhető — időszak a költői novellisztika (lírai realizmus) remekeit termi. A gyermekkori totális, de „mese nélküli” világ és a József Attila-i értelemben vett „meglett ember” szemlélete úgy lényegül eggyé, miként a vénemberkorú körtefa egyetlen gyümölcse „szintetizálni tudja” önmagában az évgyűrűk racionalizmusát, jégverések támadásait, a fa ágain házasuló madarak jókedvét, a gyökerek „történelemtudatát”, múltépítését. Válasszuk az Isten teremtményeit a korábbi írások 'közül, s az utolsókból a Vesződség, békességet. Az anya ott szörnyeteg a gyerek szemében, emiatt se „javul meg”, de elfogadjuk: Jancsit pogácsáért küldi apja a konyhába a lerészegült „koledáló” barátok számára. Titkos az „anyagbeszerzés”, szerencsével is jár Jancsi, mert míg sebesen tömte a zsebeit pogácsával, elejtett egyet ugyan, de az . nem egy másik edénybe hullt, hogy megcsörrentse, hanem a földre, és ő mindjárt be is kapta ijedtében.” Az anya mégis „leleplezi” apa és fiú „bűnszövetségét”, de hol vagyunk most a pofontól, ami az előző novellában csattant Csanakiné arcán: már-már a kedvesség határát súroló, megbocsátó évődés adja a „dráma” feloldását, noha nem elhanyagolható a „kauzális tényezők” látványos cseréje sem, t. i., hogy itt csak Isten „képesítés nélküli” alkalmazottai, amott súlyosabb filozófiai terhet hordozó „teremtményei” szolgáltattak okot összeütközésre: „— Te sem vagy különb a Simon kománál! — Én legalább tiszta bort adtam nekik. — Tiszta bort! Abból a nehéz óborból ugye? Azért dűlnek egymásra! — kiabálta Csanakiné. Ekkor váratlanul megszólalt Balázs testvér: — Békesség, híveim! asszony annyira meghökkent, bogy haragos arca egészen elváltozott. A szerzetes idétlenül lábalta nehéz olvasóját, mint valami füstölőt. — Békesség, békesség. — Gábor — suttogta Csanakiné —, fektesd le őket az istállóban, tiszta szalmába. Ezek máma már úgysem tudnak elmenni. Sem enni. — Na, alighanem az esti ima is elmarad máma, nemcsak a vacsora — mondta a férfi. — faj, Gábor, Gábor! milyenek vagytok!” 50
