Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 2. szám - Devecseri Zoltán: Szabó István teremtményei

A „történelmi háttér” ott sistereg Balázs testvér káromkodásában („— Egy bátyám kint van a fronton. Már négy hónapja nem írt. Az Isten b .. .a meg!), de a „világgá menő” Csanaki Jancsi is hall belőle nagyanyjától, mikor „példaképe”, Mihály (aki „megelégelte otthon, és elszegődött kocsislegónynék”) kiléte, holléte felől érdeklődik: „— Szegény, az elesett Szerbiában. Régen.”

Bőséges a feltárni való a hegyközségi otthon „gyötrelmes édenét” fölmutató novellákban. Ha Bujdosó Imre kifakadására emlékezem, mikor ekképp füstölög az órát kitűnően ismerő ötéves kisfiúhoz szólva — Jól van, kis Csanaki. Hét perc múlva tizenegy, bizony. Aztán te akarsz kocsislegény lenni? Mi? Csak kocsis legyen a mi gyerekünk, járásbíró ne?”), Csokonai „Első oskolájára” rímel ez a keserűség, ugyancsak a történelmi-társadalmi tények makacsságával. A „mese nélküli” világból igazat kiszóló,, de az imákon elbóbiskoló, a „talált gesztenye” sütésben unokájával cinkos nagymama, a „halálos bűnt” csak egy pengőtől fölfelé számító öreg pap alakja — Cserszegtomaj egész természeti-társadalmi világa egyetemes írói távlatokban teremtődik újjá Szabó István tollán. Többszörös rétegezettségben is hitelesen: az azonosulás lélektani mélységeit nemcsak az író élte újra, de volt ereje mindezt alakjaitól is „megkövetelni”, még a tárgyi világgal sem volt „kíméletes.”

Ügy gondolom Szabó István igazi értékei még nem szívódtak föl eléggé — sem az olvasói, sem a kritikai köztudatba. Még 1980-ban is akad méltató, aki egyszerűen Tömörkényi Istvánnal rokonítja ezt a skatulyázást nem tűrő életművet. Az értetlenség úgy látszik nemcsak Szilágyi Domokosnak jutott ki annak idején, mert Székely János háborgása — hál’ istennék főleg múlt időben — a Szabó Istvánt kismesterré degradálókra is érvényes: „Tárlatok jutnak eszembe, kiállítások, ahol is egy-egy betévedt jóember megáll némelyik kép előtt, és nézi és nézi, hitetlenkedve, fejét tekerve, jobbról is balról is megnézi, mint tyúkok a csimaszt, s mert nézi, hát nyilván látja is — de egyáltalán nem tudja, mit lát ... sejtelme sincs, milyen indítékokból fakadhat manapság a kép. Ezért hát nézi, s noha látja, hogy festék és vászon, tulajdonképpen egyáltalán nem tudja, mit lát.”

Mégis illetlenség lenne a kritikusok „általános kiűzetésével” zárni az író 50. születésnapja emléke előtt tisztelgő írást. Annál is inkább, mert Fülöp László, Gondos Ernő, Győri János, legutóbb Bata Imre, Czine Mihály és a fiatal Mészáros Sándor Szabó István igazi helyét tudatosítják bennünk. Abban azonban aligha tévedtünk, hogy az írótársak — Csurka, Kormos, Szakonyi Károly, Ágh István és mások — prózai vallomásai; Nagy László, Csoóri Sándor versemlékművei nem „várakoztatták” az elhunytat, ök tudták: életműve lezáratlanul is egész (nem töredék!) és nélkülözhetetlen! S nem tagadhatja ezt a „keveset írt” — ellenérv sem. A megélt részletéket akarta fölidézni. Hát nem írhatott többet. Idő kéllett a részletek ébresztéséhez: „felébreszteni embereit: a hangjukat, mozdulataikat: hitelesen megrajzolni a konyhaszegletet, a rosszrament lábbelit, a köles aratását, a sárbábúkat gyúró gyerekeket, a köznapi reggelt, az öreg és száraz ajtókilincset, a mise utáni kocsmázást, a baksör színét, szerszámfán csusszanó vonókés nyomán finoman kunkoruló szíjácsot, »a Vilma ló nem-nemjeit, amint a bágyadtan pró5