Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 2. szám - Devecseri Zoltán: Szabó István teremtményei

alkotói gyökerek vezérágáról emeli le „tíz ujjal” a nem is túlságosan rejtőztető földet: „Amikor csak ránéztem, feledhetetlen gyerekhőseit láttam benne. .. azt a kis Csanakit, aki agyagbábukat gyúrt, hogy rájuk lehelve életre mozdítsa őket. A gyereknek nem sikerülhetett ez az Istennek való munka, de neki igen: alakjai életrekeltek, s járnak most a cserszegtomaji dombok körül.. .”

Az írói módszer, szerkesztőkészség, a novellákban megnyilvánuló szituációteremtő biztonság (a legtöbbször zárt, „a hősök előtt minden utat eltorlaszoló”, drámai feszültségekkel terhes helyzetek), mint egyetlen szilárd pont, adatik meg Szabó Istvánnak. De a Bolygó „nyíltan vállalt irracionalizmusától” az Isten teremtményei mesternovella csúcsáig érve, majd A szent család reggele valóságközelibb magaslatán maradva sem veszíti talaját. A VARÁZSLAT KERTJE megjelenése (1963) utáni válságot nem egyszerűsíthetjük le „kronológiai töréssé”.

Szabó István útjának továbbelemzése tehát nem jelenti az egyes írások megjelenési sorrendben való számbavételét: „A mü az írói világkép magzatvizéből kel ki. Mindenféle külső (és belső) hatást ez a közeg visz át a műre. S mert ez a közeg a személyiség része — rugalmas, módosuló, de mégis állandó viszonyrendszer.” (Gondos Ernő).

Hazulról odáig

Haladjunk Gondos Ernő érzékletesen elemző észrevételeinek nyomvonalán tovább. Joggal cáfolta Szabó István egyik kritikusának állítását, aki a „paraszti jövendőbe vetett lobogó hit kihunyta” miatt sajnálkozik A LÁZADÓ javára, a VARÁZSLAT KERTJE ellenében, mondván: az írót már „... a paraszti jövendő alakítása helyett a magánélet időtlen kapcsolatai, esetleges anekdotikus jellemábrázolási lehetőségei izgatják.” Bár a cáfolat is pontatlan: nem a lobogó hitetlenségét olvassa ki a kötetből (A lázadó), de „nagyon is súlyos fenntartásokat. Szabó mindvégig az egyéni paraszt oldaláról néz.” Ha igaz Gondos Ernő utóbbi felismerése, akkor azért, mert történelmi — társadalmi determinánsai voltak az „egyéni paraszt” — nézőpontnak. Szabó István egy pillanatig sem kételkedett a közösségteremtés, az „emberek összeverődésének” reális távlatában (Vacsora; Hazulról, odáig), de ezt az óhajt objektíve sem emelhette egy időtálló, igazán értékes művészi általánosítás „sáncaiba”. Igaz, hogy Szabó István a vad lázadást képviseli a másoktól „nosztalgiával >dézett kisparaszti világ keserves kötelmei, értelmetlenné vált szokásrendje, szellemölő, közömbössége ellen” (B. Nagy László), de egyúttal a valósággal szembesített nosztalgiának is szószólója. Apa és fiú viszonyában „csak” a kommunikáció lehetetlen, az emberséget a másikban is tisztelő szándék kölcsönös (Vidéki megállónál; Nehéz téli nap; Minden olyan, mint régen). A pontos írói önismeret, a kritika részigazságai (Fenyő István, Gondos Ernő) mellett az alkotói mélységeket már-már tisztán félmutató B. Nagy László elemzésváltozata — együtt adnak hiteles értékelést.

B. Nagynál az önkényesnek tűnő műveltséganalógia vezet a zseniális beleérző túlzásához: Szabó Istvánnak „csak az alakjai parasztok”. A Pajkoskodók „két férfialakja, apa és fiú: már valami antik időtlenségben jelennek meg: ... a nap hel-47