Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 2. szám - Devecseri Zoltán: Szabó István teremtményei

lászi derűje alatt hirtelen előugrik hőseiből a démon, az anyját néző fiúból a vérfertőzés ösztöne — az apától a fiúgyilkoló féltékenység. Az idill, az életkép egyszerre tragédiában csattan — pedig voltaképpen nem történt semmi sem, csak egy kis szőlőhegyi birkózás.”

A novellát újraolvasva bizonyossá válik: történt azért más is „Jól hozzáfogtak a dologhoz”, s nem jutottak el a Hajsza értelmetlen „munkaversenyéhez”. Ez a „kollektív többlet”. Viszont, hogy milyen közeli e két novella motívumrokonsága, a végső vetélkedés értelmetlensége igazolja. A Pajkoskodókban azonban ott az atmoszférát módosító, a „nap hellászi derűjét” viharosba borító figura, Harmati szomszéd (Szeretett volna bennünket összeugratni — mondja az apa még a borozgatás előtt.) Ezeknék a bora-sincs lényeknek az áskálódása mögött húzódik az átmeneti kor történelmi realitása, s nélkülözve mindennemű „antik időtlenséget” ezek ítélhetnek csak ilyen magabiztosan: „— Tudtam, hogy ez lesz a vége. Két ilyen erős férfi! ...”

Az egyén lelkére, tudatára nagy megterhelést rovó átmeneti korok kíméletlen próbára teszik az egyes embert is, a régi és új csatája „különháborúként” benne is folyik: „. . . gyakran önmaga ellenfele lesz, megkóstolja a nemesebb schizojrénia kínjait.” A hősöknek helyt kell állniuk, mégha gyanútlanul, fölkészületlenül is sodródtak a legnehezebb helyzetekbe. Meg kell küzdeniük — ha „gyarló módon is” — önmagukért: „Htjukat nem vágom el, csak az elkerülhetetlen inferno köreit járatom meg velük.” (A Varázslat kertje ajánlásából).

Az egyes elemzések ütköztetésével — hadd tegyem hozzá sietve — nem az értelmezők „tévedéseit” akartam „kijavítani”: a többféle megközelítésből bizonyossá válik, hogy a „több dimenziós” látásmód, az atmoszféra teremtést a cseldkményesség elé helyező szándék a legerősebb Szabó Istvánnál. A sztori csak ürügy nála, mégha a következetes személyesség hordozza is legtöbb írásában a művészi fedezetet.

A Hazulról odáig (1962) című novella a „hazalátogató” írások egyike: leszámolás a falu egoista mentalitásával. Fábián bizonytalansága — adja, ne adja öröklött földrészét a haszonhajhász Hujbernek — a kocsmáig döntéssé érik: nem vállal közösséget egy olyan világ képviselőjével, amely a közösségi kohéziót csírájában szétzúzó érdekhez húzná vissza őt magát is. A kettős kötődésre, a taszításvonzás ambivalenciájára utal a kocsmárossal való párbeszéd:

„— Szabadságon van? — kérdezte.

— Lógok egy kicsit. Az ember idehaza gyűjt magának erőt...

— Valami ügyük volt egymással?

— Nem — mondta Fábián nevetve —, csak a gondolataink nem egyeztek.”

Az életformaváltás állapota, a kiszakadás és „az örök intellektuel-gond” fogalmazódik meg több novellájában is, hogy „a tudást megszerezve megőrizzük erőnk frisseségét, viselkedésünk természetességét” (Gondos Ernő). Az idill alatt mindig a „már-nem és még-nem” mikrodrámái lappanganak (Minden olyan, mint régen; Vasárnapi mise, Otthon a szőlőhegyen, Lajos és Katica). Töredékben maradt önéletrajzi írásainak egyikében (Jó reggelt) „Vadlúdas” — Tóth Andor, aki korábban „Szerbusz Pisti”-vel köszöntötte, most a távolságtartó „Jó reggelt, Ist-48