Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 2. szám - Szakolczay Lajos: Természeti ember, a lét törvényeivel
merő képességgel (Radnóti Miklós), de sajnos az ellenkezőjére is van számtalan példa (hogy csak egyet említsünk: Salamon Ernő búvópatakszerű költészete). i. Páll Lajos furcsa elzártságban él, se rokona, se ismerőse. Szülőföldje, Korond, ha magasra néz, azt a Firtost látja, amelynék hátán — legalábbis Tamási Áron szerint — elaludt a Gondviselés. Faluja ősi fazakas központ, kézművesek, agyagban álmodok megtartóhelye. Mesébe illő pataknevei — öt közül a legjellemzőbb: Kebeled-pataka — ártól tanúskodnak, hogy az itt élők a természet részeként élik a csodát. A névadás bátorsága és bája erre utal: a birtokba vehető szülőföld szeretetére, s az evvel szerezhető tartományra, amely a természet által nem engedi meglopatni az embert. Kérges, szűk, sanyarú sors: mindig valami ellen hadakozni! A hideg ellen, a méteres hó ellen, a terméketlen föld ellen, a szegénység ellen. Zárt vidék ez bokályos útjai ellenére is, a föld mélyét megfekszi az életet adó agyag, akárcsak a lelkeket a fájdalom. Ez utóbbi kibányászása azonban csak a költőnek öröm, Páll Lajos él az irgalmatlan élménnyel. Kettős szorításban: palettájának tört színeivel — ismert festő — és nem kevésbé verseivel tör az önállóságra. Kézmíves voltát noha nem feledi — egykor a korong is kezéhez simult — az írásnak akár törvényerőt szerezni, szeretné, ha ezáltal lenne megítélhető népe. Székelyföldi kobzosként műveli az éneket, számadásként. Avval, hogy Apollinaire-t dudorászik vagy André Frénaud-t idéz mottóként, még nem mentődik föl beszámolási kötelezettsége alól. „Nyesett kőrisfák lépnek a kertek alatt, Állj / hát közéjük; (a cédrus nem mérték e tájon)”. Figyeljünk csak: mily könnyed mozdulattal veti el az egzotikumot — de e mozdulattal még távolról sem a magasra törést —, és keres magának „földhöz” közelibb, sajgóbb, tépettebb jelképet: egyszerűségében konok, tájhoz és embereihez illő kőrisfát. Ez a szürke menetelés, a nagy hővel árasztó nyarak utáni megdidergés az ő vallomása. A természeti ember benne él a tájban, s küszködését, elárvultságát sötét, komor filozófia keretezi. Bár eclogáinak méltóságos hangja Radnóti közelségét zengi, s evvel együtt az erős antikvitás-élményt, nem szabad itt tételes bölcselemre gondolni, még az ösztönös materialisták anyagélményére sem. Páll természetlírájánák bölcseleté abból a konokságból merít leginkább, amit Tompa László költészete, a megnemadás, a helytállás, a csak kényszerrel odébb gördíthető szikla méltósága jelképez. Farkas Árpád, a Forrás második nemzedékének egyik legtehetségesebb alkotója már észrevette: Tompa László szabadságharca a természetben zajlik — de nemcsak ott. Fölfedezése főként második, mindmáig legjobb verseskönyve, a Jegenyekor olvastán látszik kamatozódónak. A kötések, még a maguk képére formáltak is, feszesek: a hagyománytudat eleven áramáról tanúskodnak, anélkül, hogy béklyóznák a költőt. Halovány erezésű rajz azonban így is fölbukkanhatik a távolból : Tompa László mögött legalább egy századdal — Petőfié és a Lófürösztés költője után pár évtizeddel: Kányádi Sándoré. Páll Lajos hagyománytudata ettől eltér. Érdekes, még fiatalkori verseit sem jellemzi a Petőfi-közelség, ebben egyenesen ellentéte az induló Kányádinak, és Tompa László sziszegve szóló helytállás-verse
