Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 2. szám - Szakolczay Lajos: Természeti ember, a lét törvényeivel

is csak a sűrűn használt természetképek kapcsán rokon. Paradoxon: Páll nehézkesebb, görcsösebb, fájdalmait ösztönösebben megélő, mint az előbbiekben említett társai, ugyanakkor van benne valaminő könnyedség. Ez utóbbi, nem tudhatni, a természetben — tehát benne, nem vele közelségben — élő ember sajátja-e vagy Radnóti érett korszakának dallamát — s alig távolabbról: a francia klasszikusokat — próbálgató míves mesteremberé?

Nem föltétien szükséges a kérdést megválaszolni. Különösen akkor válik a probléma még bonyolultabbá, ha azt is jelezzük: Páll Lajos költészete, különösen második kötetében, a Köves földekben érződik ez, a klasszicizálás „eltanulása” mellett mintha József Attila könyörtelen, ugyanakkor a világban otthonosságérzést adó determinációit — létszemléletét — is magában hordozná. Az anyagi világ törvényét (és következhetik-e belőle: szeretetét). Eddig nem nagyon használt szavak, „idő”, „mindenség”, „lét”, kerülnek a versbe, bonyolultabbá válik a természeti rend — már nemcsak kő, nemcsak hideg, nemcsak kaszaként suhogó vasfű támadása. Igaz, az első kötet — Fényimádók, 1970 — talán legjobb verse, a bartóki kavargást, s a balladák végletességét mutató E se tánc? már úgy lépett ki a természetből, hogy azonnal távlatot adott. Érzékeny utalása a társadalom egyes dolgaira nyilvánvaló. „Ahol én járom a táncot, / medve vitte már a láncot, / minden láncszem szénabuglya / szabadság-tű abba dugva..Sokszor prógálgatja a dalformát, s eközben születik a szemérmes, mert csak önmagának bevallott József Attila-parafrázis. Nem lehet nem észrevenni: a Hóharmat egyes sorai — „Ne üsse hóharmat / be nem ért sorsomat, / maradjon szivemben / világhoz a mérték” — az átváltozást nagy mértékben segítették. Még akkor is erre a megállapításra kell jutnunk, ha fülünknek kissé erőszakoknak hat a szórend. Mindezek ellenére, a költő a kozmosz részecskéihez — igaz, hogy némelyütt sután, néhol darabosan — egy bensőben takargatott óramű (hit, tisztaság utáni vágy) pontosságával akar közelebb kerülni.

A vágyott cél: a Korond fölötti rengetegben — legfőképp a sorsnak kiszolgáltatott ember küszködésében — megmutatni az egyetemest. Ahol a faháznak, az idő súlyától kidőlt keresztnek, a rideg kőnek és a sokszor vércseppekkel gazdagított agyagnak metafora értéke van. Munka, teremtés, napszakok végnélküli váltakozása, ilyen egyszerű minden, akárcsak a primitív törzseknél. E partikuláris lét ösztönvilágából kellett magasabbra tekinteni — szerencsére ez költészetének kitágulását is magával hozta —, oda, hol a megrendült „hit-szarvas” nem túl eredeti útja megszakad. Érzelmeinek tartománya jelentősen nem változott, de a rácsodálkozó maívság, mely fát, fűt, bokrot, fényt megtanult körüludvarolni, átadta helyét a komor játéknak. Tudatosságának első foka az a villódzás, amely a szójátéknak tűnő, valójában nagyonis kiszámított „csereberével” a Korai télt félelmetessé tette. Mondani is fölösleges, az egymásra következő napok — évszakváltás — sivárságából részt kér a társadalmi ember is. Nincs itt szó ártól, hogy jogait meglopták, ebben-abban megcsalatott. Csupán egy ismeretlen évszak förgetege fúj, magával sodorván embert, állatot.

36