Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 2. szám - Tandori Dezső: „Hogy emlékét megőrizzük, érdemeit tudatosítsuk”
gazdagító elemeivé válva. Nem tudta követni az illyési példát, a gondolat és a nyelv fegyelmezetten összeszerveződő rapszódiája ezért nem valósulhatott meg nagy versekben itt. Ám a töredékesnek megmaradt igazi, tiszta, megmunkált anyag tanúságot tesz a rejtettebb rangról. Ezt nem szabad elfelejtenünk; ezért igényel még gondos munkát Cserhát József helyének megkeresése költészetünk összefüggéseiben; dolgozatunk ilyesmire természetesen nem vállalkozhat, csupán a „perújrafelvételt” szorgalmazza. Ezt sem ilyen határozottan mindazonáltal. Ha a dolog annyiban marad csupán, hogy Cserhát József valóban emlékezetes, kitűnő teljesítményeivel foglalkoztunk, s egy önmagába temetett gazdagabb költészeti lehetőségről — erényeinek oldaláról vizsgálván a jelenséget —, a líra végső soron környezetüktől is függetleníthető, rejtett értékeiről szóltunk, máris úgy érezhetjük: érdemes volt. S akkor még hátra volna annak a korántsem oly csüggesztő feladatnak az elvégzése, hogy A balsai föld és A magra sem ügyel senki, az 1948-as és az 1941-es kötetből megkeressük a mindmáig érvényes részéket, csírákat, képeket és lélegzetvételeket! Itt, befejezésül csupán az 1941-es kiadású gyűjtemény néhány értékére hívom fel a figyelmet. Nem, Cserhát Józsefnek ott sem az volt a költői rendeltetése, hogy „teljes versben gondolkozzék”, hogy a szerkesztés elveit az önkifejezés ember-közelítő spontaneitásának nem mindig a műgond jegyében formált elemei fölébe helyezze. De nem szolgál-e örömünkre vajon, ha felfedezzük az egészükben talán múlandóan megvalósult költeményekben a mégiscsak múlhatatlant? A Hazafelé másfél sora, kis kihagyással, igen szép: „az árokparton . . . a kökény: / még kék, mint a folt Krisztus könyökén”. (Mert útszéli keresztről ír, melyen „veréb csipog”: Cserhát József nagy megértéssel és szeretettel írt ezekről a madarakról, szegénységükről és kecsességükről, s ezzel William Carlos Wi'lliamsre és a japán haiku-költőkre emlékeztet, tartalmi szempontból.) Másutt a groteszk közelíti (hiszen az imént említett mozzanat is főként a közelítés erejével hat): „Nyár van. Nagymeleg. Tűznek a padok, j Az egyiken épp most én apadok . . .” Vagy A csordás nyomában egyik erőteljes képe: „most véres nyelvén döglegyek bokáznak!’; s a Helyettem ismét az utca zúg jó dramatizálása, látszólagos objdktivitása, mellyel valami vérlázítóról szól. (Két briganti leüt egy vak öregembert; s egyikük így kiált: „Ha ordít, hát megtaposom!” — És „duva hangfát mohón nyelik a csatornák, / Hat óra múlt. A hangszórók már közvetítik a tornát.” Koszto'lányis a rím, de sokkal maibb a jelenetezés; s a világlátás is többet ígér, mint amit az 1941-es kötet olykor messze a későbbi Cserhát szintje alatti egésze megvalósított.) Egy öreg kertészhez című versét hadd idézzem innét hiánytalanul: „Rothadt torzsák közt lázadozol, / mert esővíz lett a véred. / Valamikor az ereszig értél, / most a lugast is alig éred. / Náthás levelek tüsszentése / bepermetezi válladat. / Hasztalan szorítsz a gatya korcán, / magával ragad az áradat.” (Itt van gyenge pontja csak ennek a költeménynek. Mert a folytatás nagyon erős, eredeti befejezés felé halad.) „Egyik ágyúsban tört kapor, / a másikban meg salátafej / könyörög, de a bús zsiványnak t látod, ismét a sajátja kell.” (Rímkényszer?) „Lassan téged is megszédít, / odaszeletel a mához. ■ ■ I De gyerekszívre szabja majd a bőrt, J amit szívedről most 32
