Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 2. szám - Csűrös Miklós: Két költő: Fodor Andrásról, Bertók Lászlóról

tömörségét vállalva, legszívesebben Arany János-inak neveznék. Ez a humor a tragikus-keserű illúziótlanság fonákja, olyan szemlélődések hangulati-stiláris tükre, amikor a költő az el nem ért eszmény helyett az elért, a megvalósult eredményt, annak tragikomikus törpeségét veszi szemügyre, és hozzáfűzi megjegyzéseit. Irodalomszervezői ténykedését pl. „titoknoki szolgálatnak” nevezi, és kicsinyítő öniróniával beszél intézkedései jelentőségéről, szóhasználatában is, de légióként a vállalt mandátumhoz fűződő fanyar viszonyában nyilvánvalóan az akadémiai tisztviselő Arany visszás érzéseire célozva. A szorongásba áthajló iróniának emlékezetes példája a Csontváry jajcei festménye által ihletett vers, ahol az útrakelt és célhoz ért ember, mielőtt végleg eltűnne és cölöppé merevedne „sefolyó-se-út félhományban”, csak olyan kétségbeesetten suta jelet tud adni önmagáról, hogy „belecsobog a folyóba / szamara farkát megszorítja / ordítsa el megérkezett —”.

Javítani akaró szenvedély, bosszús türelmetlenség a közhelyek és álmegoldások kipusztíthatatlansága miatt, a mechanizmusok működésébe belelátó intelligencia: Bertókban együtt vannak egy jelentékeny szatirikus tehetség kellékei, s úgy látszik, a tapasztalat, az alkalom sem hiányzik e készségek működtetésére. Erről tanúskodtak már Arcok, betűkkel cikluscímmel összefoglalt portréi, amelyek a javíthatatlan csökönyösség, az önmagán változtatni nem tudó merevség önvédelmének közös nevezője fölött a társadalmi, erkölcsi, lelki torzulások panoptikumának szellemesen karikírozott alakjait sorakoztatja föl. Néha olyan látszat keletkezhet, mintha a gúny nyilait előszeretettel lődözné ún. vidéki-városi jellegzetességekre, helyi tünetekre, pedig Bertókot, megfigyeléseinek közvetlen származási helyétől függetlenül, országos „provincializmusok” érdeklik, s ha a „mi kis városunkat” emlegeti, egyáltalán nem csupán egy meghatározható megyei centrumra gondol. Hiszen a „zárt kertekben és a nyitott kérdésekben” naponta kezdett „bővített újratermelés” mindenütt a pontos válaszok óvatos becsukódásával szokott végződni, s a közvilágításról másutt is több szó esik, mint a megrázó, fölháborító tényekről vagy a tiltakozásról. Mellesleg az „idegenvezető”, akinek szövegeiből az idézetek származnak, maga is a pompás alakteremtő lelemény terméke, ő csak narrátor, Bertók átlát rajta, s monológja révén mintha a számító lojalitás meg az idegen látogatóhoz simuló hajlékonyság összebékítésének esendő taktikusát is leleplezné.

Füst Milán egy esztétika kulcsszavaiként emelte ki a látomást és az indulatot, s mindenesetre valamely költészet lényegéhez segíthet közelebb kerülni, ha e két komponensét, vagy kissé másként fogalmazva: képalkotását és dikcióját próbáljuk meg leírni. Bertók sokat merített abból a jobb szó híján népies-szürrealisztikusnak nevezhető módszerből, amely váratlan, hatásos metaforákkal, erőteljes képekkel akarja helyettesíteni vagy sugalmazni a fogalmi nyelv számára hozzáférhetetlen jelentéstöbbletet. Olykor halmozza a távoli asszociációk által lazán öszszekapcsolt, mégis egy irányba sodró képeket („olvad a csontok kormozott hava / hajt nyelvet zöld kerekeket / őzek szemébe csapódó ágat / béklyózott gépeket / hajtja a mese nélküli mesét / Prokrosztész újabb szerkezetét”), máskor egyetlen fölvillanó metafora világít meg egy részletet a környező homályból: „Beesett szemem világ gödre / feltöltve fénnyel mindörökre”. Az utóbbi két sor hatásának, egyáltalán önálló vers-mivoltának titka talán onnan fejthető meg, hogy a belé

io