Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1980 / 2. szám - Csűrös Miklós: Két költő: Fodor Andrásról, Bertók Lászlóról
elemeknek. Olykor úgy képzeli, hogy a Tejút a gerincén vezet keresztül; őriz valamit a népi létezés időtlen bizonyosságából, a folklór kimeríthetetlenségéből. Ugyanakkor nem titok (verseiből is tudható), hogy újabb tapasztalatainak zöme városi, értelmiségi, szűk falak közé szorított életformához, a „kilogramm-idő pénzidő” sokszor nyűgös föladataihoz, kisszerű konfliktusaihoz kötődik. Ez a világ visszafogott mozdulatokhoz szoktatna hozzá, az alkalmazkodó, a lényegen nem bolygató, passzív magatartást jutalmazná, s Bertók pedáns módszerességgel leltározza — önmagát sem hagyva ki a hízelgéstelen megfigyelésből — a kényelmesség, az idomuló kompromisszum szaporodó tüneteit: fotelban ülve akarunk sárkányt ereszteni, „léha névnapok anekdoták távcsövein” idézzük meg a hajdanvolt csodákat, még a vers is menekülés, „mert szembenézni nincs erő” és „élvezkedünk mint az anyag / a soros bolygó ágyékában” és így tovább. Súlyos félreértés volna persze nem észrevenni, mennyire ellentétes ez a körülményekkel számot vető realizmus a körülmények cinikus elfogadásával; Bertók nemcsak hiányolja, de a kíméletlen szókimondás révén gyakorolja is a szembenézést, s verse betű szerinti értelmére rácáfolva nem menekül, hanem lényegre tör, változtatni akar. Egyszóval az élet kritikája olyan személyiség látásmódját árulja el e költészetben, aki sejtjeiben és izmaiban hordja az emberi nagyság, a testi-lelki szabadság intuícióját, és nem mond le róla, hogy a kinti világ dolgait ehhez a belülről vezérlő tapasztalatához is hozzámérje. Huszadik századi líránk — és epikánk, zenénk, néprajzunk — nagy gondjának, a tradicionális paraszti életforma és kultúra fölbomlásának értelmezőihez csatlakozva Bertók nemcsak a „hóemberkék a napsütésben" fájdalmasan őszinte metaforájára vagy a szaporodó halottak „hanyattfalujának” kísérteties képére talál rá, hanem a munka, a történelmi helytállás meg a kollektív erkölcs örökségét is fölidézi, s ha másként nem, legalább a hiány érzékeltetésével sugározza tovább „az anyag csont-ölén” élők, „a mindenség nyugtalan ritmusára lüktetők” fokozhatatlan tisztességét. Búcsúja a régi falutól nem nosztalgikus és nem szenvtelenül regisztráló, hanem morális és gondolati alapozású, értékek átmentését követelő. Mitikus és történeti mintákat idéző verseinek többsége példázat formájában variálja a groteszk aránykülönbség, a fölöslegesnek bizonyuló erőtöbblet motívumát. Mit kezdhetett Csokonai „ebben a vállig érő ! mestergerendás hazában / fejjel az isten füvei között”? És hogyan kellett méltó keresztért könyörögnie Kondor pléh-Krisztusának, aki még mártíriumában sem nyújtózhatott ki a törpék, a Pilátusok gerincéhez mért ácsolaton? Ezeket a kulturális ihletésű szerep-verseket az különbözteti meg élesen a divatos jubileumi hódolatoktól, pastiche-októl, hogy a modellizált magatartásban Bertók legszemélyesebb mondandója, a repüléshez rugaszkodó lendület meg a zsugorítottság, szárnyaszegettség egyidejű átélése, sérülékeny és időleges erőegyensúlya tárgyiasul. A kor, a szerep, a vidéki magány kalodájába zárt niklai költőelőd: Berzsenyi alakja sejlik föl e „nincs-harmóniát” versbe nyűgöző, a „lélek, s szabad nép” követelését újrafogalmazó attitűd klasszikus példájaként; pátoszában és érzékenységében, talán még abban a titokzatos alkímiában is, amely a fizikai erőt és alkati indulatosságot az egymáshoz illesztett szavak dinamikájává, a költői nyelv expresszivitásává képes átalakítani, leginkább az ő kései rokonának és tanítványának érezzük Bertókot. De összeszövődik ezzel a Berzsenyi-szólammal és új karaktert hoz létre verseiben a humor sajátos válfaja, melyet viszont, a hasonlat kényszerű 9
