Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1980 / 2. szám - Csűrös Miklós: Két költő: Fodor Andrásról, Bertók Lászlóról
vagy Larkin-fordításokra, Fodor érzékeny, szakszerű vers- és műfordításelemzéseire hivatkozni) huzamosan tartózkodni látszik a csiszolt, túlságosan megmunkált, merev-széppé kalapált vers eszményétől, akkor magatartása mögött tudatos döntést, ízlésbeli és elméleti alapozású szándékot föltételezhetünk. Addig figyelmen kívül hagyott részleteket, mellékesnek, banálisnak ismert apróságokat, megfigyeléseket költői témává avatni, a köznapok nyelvében a vers lehetőségét, egyegy „talált tárgyban” virtuális műalkotást fölfedezni (Fodor is „tárgyak mániásának” mondja magát) az avantgarde művészet szívósan továbbélő programpontjai közé tartozik, a céh-belien lendületes és elegáns dikció kerülése, a disszonáns, dísztelen, az élő beszédhez közelített fogalmazás a modern líra egyik nagy ágának ismert velejárója. De az előbb ösztönszerű, majd tudatotos érintkezés e tendenciával sem korai, sem újabb verseiben (e két „korszak” között volt egy közbülső is, amelyet dallamosabb, színesebb, érzelmesebb versbeszéd jellemzett) nem vezetett a véletlenre hagyatkozó, a kompozíció szigorát föloldó, mostanában népszerűvé tett szóval „aleatorikus” jellegű kísérletekhez. Fodornál a kitérők, a lassított részletek, a prózainak, betétszerűnek látszó késleltetések is szerkezeti célt töltenek be: funkicójuk a gondolat foganásának és növekedésének, az élmény formálódásának nyomon követése, amíg érzéki benyomásokból, csíraszerű előérzetekből az aszszociatív emlékezés és a gondolati reflexió, elemzés révén kibontakozik, megtisztult, végleges alakjában tárul föl a vers tartalma, eszméje. Hosszú verseinek többsége és nagyobb ciklikus kompocíziói (az emlékezetes Kettős rekviem is) ezen az elven sarkallanak. S ha Fodor pályája kapcsán fejlődésről beszélhetünk — hiszen egységes és organikus mű az övé, olyan, amelyik már a kezdetekkor tartalmazta a később létesülőnek minden fontos elemét —, akkor azt nem a „prózai”: leíró, epikus elemek visszaszorításában fedezhetjük föl, hanem, a motívumok szétágazásán, a költői „alkalmak” sokasodásán, a technika tökéletesedésén túl, inkább annak a képességnek, érzéknek fokozatos finomodásában és magabiztossá válásában, amely „valami lelkes lendülettel” tölti meg és szárnyaltatja föl a „sok nehéz anyagot”. Költészetének helyét az jelöli ki, rangját az adja meg, hogy maximális tárgyiassággal, egy meghatározott ember meghatározott élményeit, életútját rögzítve tud meggyőzően szólni olyan általános és „örök” valamiről, amilyen a világ és a lélek találkozásának, az önmagukban dermedten idegen viszonyok és a humanizáló emberi erőfeszítés küzdelmének drámája. Bertók Lászlóról Bertók László verseit olvasva, költészetén tűnődve gyakran szemünkbe szökik az a lényegbevágó ellentét, amely a tágasság, az erő, a nagy gesztusok érzetének meg a szűk, szorító viszonyoknak, a konfekciós méretre szabott lehetőségeknek feszültségéből támad. Lírai énjének vannak diadalmas, sámsoni pillanatai, amikor tekintélyek és megfontolások oszlopait szétroppantva, valami elementáris lendület és korlátozatlanság jegyében a determináló körülmények fölött tudja látni és láttatni magát. Egy mámoros éjszakán ballonkabátban belegázol a Feketetengerbe, víziója Várnától az Alföldig átöleli Kelet-Európát, s a történelem morajlását hallgatva a mesebeli harmadik fiú győzelmi jelszavait kiabálja szét az 8
